A reggel a ciprusok gyantás illatával és a napmelegtől átforrósodott tetőcserepek párájával érkezett. A verandán álltam, két tenyerem közé fogtam a langyos kerámiabögrét, és figyeltem, ahogy a hullámok lustán végignyalják a homokot szinte a kerítés tövében. Ilyenkor úgy tűnt, mintha az élet végre megszánt volna, és adott volna egy rövid lélegzetvételnyi békét. A ház velem együtt lélegzett: a padlódeszkák halkan nyögtek a talpam alatt, a konyhában egyenletesen zúgott a hűtő, odakint sirályok rikoltoztak. Anya mindig azt mondta, ez a ház lesz az én menedékem. Egy fészek, ahol a veszteségeim után végre kifújhatom magam, és talán újra elhihetem, hogy van még előttem jövő.
Márk a kerti sütőnél ügyeskedett, igazgatta a parazsat, közben valami dallamot fütyörészett maga elé. Néztem a széles hátát, a napbarnított karját, és arra gondoltam, hogy majdnem boldogok vagyunk. Majdnem. Mert bármelyik pillanatban megérkezhetett a kisbusz, benne az anyósommal és Nóra gyerekeivel. És akkor a csendnek vége szakad.
Amikor a fehér furgon begördült a feljáróra, letettem a bögrémet a korlátra, és elindultam fogadni őket. Márk megtörölte a kezét egy törölközőben, mellém lépett, és bár próbálta leplezni, láttam rajta a feszültséget.
Elsőként az anyósom, Mária asszony pattant ki az autóból: alacsony, telt nő volt, hibátlan frizurával és olyan szúrós tekintettel, mintha egy hanyag brigád munkáját jött volna átvenni. Utána Nóra szedte ki a gyerekeket: a nemrég hároméves Benedeket, valamint a nyolc hónapos Annát, aki a hordozóban feküdt.
– Szervusztok, drágáim – énekelte Mária asszony. – Hát micsoda fülledtség van itt nálatok! A klímát be sem kapcsoltátok? A gyerekeknek persze nem jó, de azért szellőztetni kell.
– Jó napot, Mária asszony – hajoltam oda hozzá, hogy megpusziljam az arcát, miközben megcsapott az édeskés parfümje. – Bent kellemes hűvös van, behúztam a spalettákat.
– Na, legalább ennyi – felelte, és már indult is a lépcső felé. Nem maradt más választásom, félreálltam az útjából. Nóra bocsánatkérő mosollyal igazított egyet a hordozó pántján. A szemében ugyanaz a végtelen kimerültség ült, mint mindig. A férje hónapokra eltűnt a munkája miatt, ő pedig úgy élt, mintha örökös várakozásra ítélték volna.
A nappaliban telepedtünk le. Ebédre könnyű tengeri leves készült, mellé saláta és sült hal. Mária asszony végignézett az asztalon, majd elismerően biccentett, mintha vizsgán feleltem volna meg.
Evés közben jelentéktelen dolgokról beszélgettünk. Az időjárásról, a gyerekek növekedéséről, az üzemanyagárakról. Márk a munkahelyi új projektjéről mesélt, Nóra némán kanalazta Annának az ételt, én pedig Benedeket figyeltem, ahogy hatalmas lelkesedéssel kerget egy olajbogyót a tányérján. Közben a mellkasom alatt megint megmozdult az a régi, tompa fájdalom.
Miután a desszert is elfogyott, Mária asszony hátratolta a tányérját, és lassan körbehordozta a tekintetét a nappalin. Megnézte a kandallót, a második emeletre vezető lépcsőt, majd a világítótornyot ábrázoló képet, amelyet anya akasztott a kanapé fölé a beköltözés napján. Végül nagyot sóhajtott.
– Szép ház – mondta. – Erős, rendes épület. A gyerekeknek igazi paradicsom lenne.
Bólintottam. Még nem értettem, hová akar kilyukadni.
– Jól tesszük, ha Nóra nevére íratjuk – folytatta olyan nyugalommal, mintha csak egy új mosógép vásárlásáról beszélne. – Amíg a kicsik fel nem nőnek. Ti sem fogtok örökké kettesben üldögélni Márkkal. Nórának két gyereke van, nekik nagyobb szükségük van rá. A család nem hagyja cserben a sajátjait.
Megdermedtem, kezemben a tányérral. A halántékom vadul lüktetni kezdett. Néhány másodpercig azt hittem, rosszul hallottam. Talán a tenger zúgása torzította el a szavait. Talán ez valami ízléstelen tréfa.
– Mit mondott? – kérdeztem, és a saját hangom tompán, idegenül csengett.
– Azt mondom – nézett egyenesen a szemembe, szemrebbenés nélkül –, hogy a házat át kell íratni Nórára. Kicsik a gyerekei. Ti Márkkal majd vesztek magatoknak másikat, vagy akár itt is lakhattok, nem ez a lényeg. Nóra viszont biztonságban lenne. Rokonok között ez így volna helyes.
Letettem a tányért az asztalra. Reszketett a kezem. Márk mellettem ült, és szó nélkül teát töltött az anyjának. Az arca tökéletesen nyugodt maradt, mintha arról folyna a vita, hová kerüljön egy virágcserép. Nóra mozdulatlanul bámulta a terítőt, és láttam, hogy az ujjai ízületei kifehérednek.
– Mária asszony – kezdtem, és minden erőmmel azon voltam, hogy egyenletes maradjon a hangom, bár folyton megbicsaklott –, ezt a házat az én anyám vette. Nem én és Márk. Nem ön. Az én anyám. Eladta a lakását, hogy ez a ház meglegyen. Ezt talán elfelejtette?
Csend ült az asztalra. Még Benedek is abbahagyta a kanalával való matatást, és a felnőttekre meredt. Mária asszony lassan kortyolt a teájából, majd azzal a leereszkedő mosollyal nézett rám, amelyet hisztis kisgyerekeknek szokás tartogatni.
– Lillácskám, drágám – tette vissza a csészét az alátétre, aztán összekulcsolta maga előtt a kezét –, ugyan már, hogy jön ide a pénz? Mi a szeretteinkről beszélünk. A családról. Csak nem vagy a gyerekek ellen?
Ez a mondat úgy talált el, mintha ököllel vágtak volna gyomorszájon. Éreztem, ahogy minden vér kiszalad az arcomból.
– Nórának pici gyerekei vannak – folytatta az anyósom, és minden szava pontosan oda csapódott, ahol a legjobban fájt. – Neked pedig egyelőre… nos, ti még ketten vagytok. Felnőtt, önálló nő vagy, sikeres, otthonról dolgozol, pénzt keresel. Nóra meg gyakorlatilag egyedül neveli őket, amíg a férje folyton úton van. Hitelt esélye sincs felvenni. Itt pedig ott áll egy kész ház. Egy család vagyunk. Vagy talán tényleg bajod van a gyerekekkel?
Újra kimondta, és én meghallottam a hangjában a rejtett sziszegést. „Bajod van a gyerekekkel.” Nekem. Aki három vetélést élt túl. Aki hónapról hónapra egyszerre reménnyel és rettegéssel nézte a tesztet. Aki a fürdőszobában sírt hangtalanul, amíg Márk aludt, csak hogy fel ne ébressze. „Bajod van a gyerekekkel.” Ez övön aluli ütés volt, pontos és könyörtelen.
– Anya, talán ne most – szólalt meg halkan Nóra, de Mária asszony egyetlen kézmozdulattal elhallgattatta.
– Hát mikor? Amikor majd mindannyiunkat kitesz innen? Én Lillát úgy szeretem, mintha a lányom volna, de értsd meg, kislányom – fordult ismét felém, és a hangjából immár édes méreg csöpögött –, az édesanyád okos asszony, ő megértené. Régen minden közös volt, családok éltek egy fedél alatt, és senki sem számolgatta, mi kié. Anyád nem személy szerint neked segített, hanem a családba fektetett.
Felálltam a székről. A lábam alig tartott, mégis kényszerítettem magam, hogy egyenesen álljak. Belül forrt bennem minden, de tudtam: ha kiabálni kezdek, veszítettem. Pont ezt várta. Könnyeket, indulatot, jelenetet. Akkor majd azt mondhatja: „Látjátok? Nincs rendben az idegrendszere, hogyan is lehetne rábízni egy házat?”
– Elnézést, szükségem van egy kis levegőre.
Kimentem a verandára, és behúztam magam mögött az ajtót. Az alkonyi nap aranyra festette a ciprusok csúcsát. A tenger nyugodtan, egyenletesen lélegzett, mintha semmi sem történt volna. A korlátra támaszkodtam, és mélyen beszívtam a sós levegőt.
Ebéd közben mondta ki. Mindenki előtt. Olyan hétköznapi hangon, mintha a bútorok átrendezését javasolná. És senki sem tiltakozott. Márk csak ült, és teát töltött az anyjának.
Eszembe jutott az a nap, amikor anya másfél évvel korábban beállított hozzánk az albérletbe. November volt, szürke és nyirkos, az ablakokon hideg pára ült. Akkor már az ágyhoz kötött a fájdalom.