A konyhában ültem, körülöttem olyan némaság volt, mintha a lakás is visszatartaná a levegőt. Odakint szemerkélt az eső. A kis garzon. A tapéta, amit három éve a saját kezemmel ragasztottam fel. Az asztal, amit Emese adott oda, amikor nekik már nem kellett. A székek, darabja kétezer forintért, a Jófogásról.
Ő meg nagy popcornt vett.
Egy hét telt el, amikor Gábor felhívott. Nem Nórát. Engem.
– Te mégis mit műveltél? – ordított bele a telefonba, olyan hangerővel, hogy el kellett tartanom a fülemtől.
– Szia, Gábor.
– Attila hívott! Azt mondja, írt neki valami nő, hogy rászállnak a végrehajtók! Kirúgott, érted? Kirúgott!
– Öt éve nem fizetsz gyerektartást.
– Miféle gyerektartást?! Én mindent megveszek Nórának! Telefont, cipőt, amit kér!
– Egy hatvanezer forintos telefon és egy negyvennyolcezres sportcipő. Százezer-nyolcezer forint öt év alatt. A bírósági határozat szerint pedig négymillió-nyolcszázezerrel tartozol.
– Te ezt számolgatod?
– Igen. Öt éve számolom. Napról napra.
Elhallgatott. Aztán már nem kiabált annyira.
– Andrea, lefoglaltatod az autómat?
– Nem én. A végrehajtó. Tízmilliós kocsid van, meg öt évnyi tartozásod. Mire számítottál?
– Az az én autóm! Megdolgoztam érte!
– Meg. Feketén. Adó nélkül. Gyerektartás nélkül.
Erre bontotta a vonalat.
Letettem a telefont az asztalra. A kezem nem remegett. Öt év óta először nem.
Két nappal később azonban Nóra hívott. És az sokkal jobban fájt, mint Gábor ordítása.
– Anya – a hangja jeges volt. – Igaz, hogy írtál Attila bácsinak?
– Igaz.
– Minek?
– Mert apád öt éve nem fizet utánad. És azért dolgozik papír nélkül, hogy ne is lehessen tőle levonni semmit.
– De hát vesz nekem dolgokat! Nem rossz apa!
– Nóra, négymillió-nyolcszázezer forinttal tartozik. Neked. Törvény szerint. Öt év után.
– Nekem nem kell a pénze bíróságon keresztül! Nekem apa kell!
Sírt. Hallottam, ahogy kapkodja a levegőt, és minden egyes szipogása úgy ért, mintha belém vágtak volna valamit.
– Elintézted, hogy kirúgják. Most nincs munkája. Örülsz?
– Nem én rúgtam ki. Attila tette. Mert megijedt a bírságtól.
– Miattad!
Aztán ő is letette. Én meg csak álltam a telefonnal a kezemben. Az ablakon túl ugyanaz az eső csorgott. Ugyanaz a tapéta nézett vissza rám. Ugyanazok a kétezer forintos székek álltak az asztal mellett.
Este üzenet érkezett Gábortól: „Zárolták a számláimat. Holnap viszik az autót. Külföldre se mehetek. Boldog vagy? A lányod gyűlöl. Gratulálok.”
Elolvastam. Aztán kikapcsoltam a telefont.
Lefeküdtem, és a plafont bámultam. Fehér volt, a sarokban egy repedéssel. Azt a repedést már kétszer gletteltem be. Mindkétszer visszajött. Pont, mint minden az életemben: eltakarod, elsimítod, aztán újra előbújik.
Boldog voltam? Nem. De ott volt a havi százötvenkétezer forintunk kettőnkre. Abból ötvenhatezer a lakás. Öt év gyerektartás nélkül. Három bírósági kör. A koronás vigyorgó fej. A „pereskedj nyugdíjig” mondata.
Nem pereskedtem tovább. Másik utat választottam.
Másnap reggel a munkahelyemen ugyanúgy vittem fel a dobozokat a harmadik polcra, mint mindig. Tizenkét láda, egyenként tizenöt kiló. Nap mint nap. Négy éve ugyanabban a raktárban. Gábor meg négy éven át borítékban kapta a fizetését, és közben autót vett magának.
Ebédszünetben odajött hozzám Emese.
– Na? Mi lett?
– Zárolták a számláit. Az autót is. Utazási tilalmat kapott.
– És Attila?
– Százhatvanezer forint bírság. Be nem jelentett alkalmazott miatt.
Emese összeszorította a száját.
– Azért Attila nem teljesen hibás ebben.
– Három évig ő fizette Gábort zsebbe. Három évig azért nem kapott a gyerekem pénzt, mert papíron Gábornak nem volt jövedelme. Attila nem ártatlan szereplő. Része volt az egésznek.
– Lehet, hogy igazad van. És Nóra?
– Nem áll szóba velem. Már harmadik napja.
Emese nem válaszolt. Csak megfogta a vállamat, és megszorította.
Két hónap múlt el. Gábor azóta nem keres. A végrehajtó négyszáznyolcvanezer forintot leemelt a zárolt számláiról. Az autót árverésre bocsátották. Gábor hivatalosan is munkába állt: rakodó lett egy telepen. Százezer forintos bejelentett bérrel. Abból havonta huszonötezer forint a gyerektartás. Automatikusan.
Az első utalás május tizenkettedikén érkezett.
Néztem a kijelzőt: „Jóváírás: 25 000 Ft. Gyerektartás.” Öt év után. Az első tényleges utalás öt év alatt.
Nóra most a nagymamájánál lakik. Gábor anyjánál. Már három hete. Néha bejön a holmijaiért, de alig szól hozzám. Egyszer mégis odavetette:
– Tönkretetted apát. Miattad nem maradt semmije.
Azt akartam mondani: nekem öt évig nem volt semmim. De nem mondtam ki.
Gábor törölte magát a közösségi oldalakról. A törökországi poszt lett az utolsó.
Azt beszélik, mindenkinek azt meséli, hogy én „anyagilag kivégeztem”. Hogy csapdába csaltam. Hogy elvettem a munkáját. Az öt évnyi elmaradt gyerektartásról nem beszél. A tízmilliós autóról sem.
Én pedig ugyanabban a garzonban élek tovább. Ugyanaz a tapéta. Ugyanazok a székek. Ugyanaz a százötvenkétezer forint. Csak most már van mellé huszonötezer.
Nóra nem hív.
Túl messzire mentem? Vagy azzal kezdődött minden, hogy ő öt éven át egy fillért sem adott?