Emese műszak után ugrott be hozzám. Amikor meglátta az asztalon szétterített papírokat, halkan füttyentett.
– Andrea, te komolyan aktát raktál össze?
– Igen.
– Ügyvédnek viszed?
– Nem. A végrehajtónak.
– A végrehajtónak? Internetes fotókkal?
– Ezek nem egyszerű képek – feleltem. – Azt mutatják, milyen életszínvonalon él, miközben azt állítja, nincs bevétele. Az ügyvéd így magyarázta: a végrehajtó ezek alapján lekérdezéseket indíthat a bankoknál, a NAV-nál, a járműnyilvántartásban. Az autó az ő nevén van. Vagyontárgy. Lefoglalható a tartozás fejében.
Emese nem szólt semmit.
– És van még valami – folytattam halkabban. – Tudom, hol dolgozik. Attilánál, az Ipar utcában. Három éve feketén.
– És mit akarsz ezzel kezdeni?
– Írok Attilának. Leírom, hogy olyan ember dolgozik nála, akinek közel négymillió-nyolcszázezer forint gyerektartás-tartozása van. Hogy a végrehajtók ellenőrzést tarthatnak nála. Ha hivatalosan bejelenti Gábort, vagy legalább elküldi, neki nem lesz baja. Ha nem, akkor bírságot kaphat a be nem jelentett alkalmazott miatt. Akár kétszázezer forintot is.
Emese lassan leült.
– Andrea… ezt tényleg komolyan gondolod?
– Öt év. Egyetlen forint nélkül. Három bírósági eljárás. Ő pedig röhög rajtam.
– De Attila mit tehet erről?
– Azt, hogy borítékban fizet neki. És segít elrejteni a pénzt a gyerekem elől.
Emese a fejét csóválta.
– El fogod venni a munkáját. Akkor aztán tényleg nem tud majd fizetni.
– Most sem fizet.
– De Nóra… ő szereti az apját.
Erre megdermedtem. Ez volt az egyetlen mondat, amely képes lett volna visszatartani. Nóra tényleg szerette őt. Gábor vett neki telefont, sportcipőt, elvitte moziba. A lányom nem tudta, hogy az apja öt év alatt majdnem 4,8 millió forinttal tartozik. Számára ő csak a jókedvű apa volt, aki hétvégén érte jön.
– Tudom – mondtam végül. – De én százötvenkétezerből élek. Ötvenhatezer megy el a lakásra. Két éve nem jutottam el fogorvoshoz. Ugyanazt a pufidzsekit hordom a negyedik télen. Ő meg Horvátországban nyaral több mint egymillióért. És még koronás emojit is tesz a kép alá.
Emese megitta a teáját, aztán felállt.
– Tedd, ahogy jónak látod. Csak vigyázz magadra.
Elment. Én pedig ott maradtam az asztalnál a mappával.
Jéghideg volt az ujjam. Ökölbe szorítottam a kezem, aztán kiengedtem. Háromszor egymás után. Utána felnyitottam a laptopot.
Írtam Attilának. Udvariasan, fenyegetőzés nélkül. Csak a tényeket: Gábor bejelentés nélkül dolgozik nála, jelentős gyerektartás-tartozása van, a végrehajtó jogosult lehet a vállalkozás ellenőrzésére. Kértem, hogy tegye meg a szükséges lépéseket.
Elküldtem.
Aztán csak ültem, és néztem a képernyőt. A kurzor villogott. A levél már nem volt nálam. Ennyi.
Furcsa érzés volt. Öt éven át mindent szabályosan csináltam. Bíróság, végrehajtó, panaszok, pecsétes iratok. És semmi sem mozdult. Most pedig megírtam egyetlen levelet, és valami átbillent bennem. Nem öröm volt. Nem is megkönnyebbülés. Inkább félelem. De nem az a fajta, amelyik odaszögez a székhez. Hanem az, amelyik előretol.
Emese még megkérdezte: „És ha Attila elmondja Gábornak?” Persze, hogy elmondja. Gábor fel fog hívni. Üvölteni fog. Azt fogja mondani, hogy tönkretettem az életét. Én pedig azt válaszolom majd: te tetted tönkre. Öt évvel ezelőtt, amikor először nem fizettél.
Ezután összerendeztem a mappát. Huszonhat képernyőkép, két saját fotó, a tartozás kiszámítása, három bírósági döntés másolata.
Reggel elmentem a végrehajtóhoz.
A végrehajtó egy harmincöt év körüli nő volt, fáradt arccal, sötét karikákkal a szeme alatt. Előbb a mappát nézte meg, aztán engem.
– Ezek mind az ő oldaláról származnak?
– Igen. Nyilvános profil. Mindegyik képnél feltüntettem a dátumot és a forrást.
Lapozni kezdett. A horvátországi képnél megállt.
– Az összeget ő írta oda?
– Igen. Ketten voltak, egymillió-százhúszezer forintnak megfelelő összeg. A képaláírásban szerepel.
A végrehajtó felvonta a szemöldökét.
– Ez itt micsoda? – kérdezte, és az autószervizes fotóra bökött.
– A munkahelye. Attila autószervize az Ipar utcában. Három éve dolgozik ott bejelentés nélkül. A lányomtól tudom.
– Ez önmagában nem bizonyítja a munkaviszonyt.
– Tudom. De önök küldhetnek megkeresést. Ellenőrizhetik.
Becsukta a mappát, és hosszabban nézett rám.
– Megkereséseket indítok. Bankokhoz, a NAV-hoz, a járműnyilvántartáshoz. Ha az autó valóban az ő nevén van, lefoglalást rendelek el. A számláira is. Az utazási korlátozáshoz is megvan az alap, a tartozás jóval meghaladja a negyvenezer forintot.
– Négymillió-nyolcszázezer – mondtam.
– Akkor különösen.
Kiléptem az épületből. Úgy éreztem, mintha vattából lennének a lábaim. Leültem a bejárat melletti padra, és legalább tíz percig mozdulatlanul ültem. Reszketett a kezem. Nem a félelemtől. Hanem attól, hogy végre megtettem.
Öt évig arra vártam, hogy majd a rendszer magától működni kezd. Háromszor jártam bíróságon. Pecsételt papírokat kaptam. És minden maradt ugyanúgy.
Most viszont én léptem. Bíróság nélkül. Ügyvéd nélkül. Egy mappányi képernyőképpel.
Este Nóra telefonált.
– Anya, apával moziban voltunk. Az új Csillagok háborúját néztük meg. Vett nagy popcornt is.
– Jó – mondtam.
– Mi bajod van? Olyan furcsa a hangod.
– Csak elfáradtam. Menj aludni.
Letette. Én pedig ott maradtam az asztalnál, mozdulatlanul.