A műhely félhomályos mélyén Gábor állt. Munkáskabát volt rajta, a kezében villáskulcs. Az arca elmosódott, alig kivehető, de én akkor is felismertem volna, ha csak hátulról látom.
Képernyőkép.
A mappa újabb darabbal bővült.
Harmadszor is bírósághoz fordultam. A kirendelt, ingyenes ügyvédem azt mondta, van esélyem, de a végrehajtó valószínűleg megint ugyanazzal fog előállni: nincs igazolt jövedelem, nincs a nevén vagyon, a munkahelye nem állapítható meg.
Pontosan ez történt. A bíróság megítélte. A végrehajtó széttárta a karját. Gábor pedig üzenetet küldött: „Na, mi lesz, nyugdíjig próbálkozol?” Mellé egy koronás szmájlit tett.
Nem írtam vissza. Csak megnyitottam a mappát, és újraszámoltam a képernyőmentéseket. Huszonhárom volt.
Emese, a kolléganőm, ebédidőben benézett hozzám.
– Már megint a telefonodat bújod? Inkább egyél valamit.
– Nem megy – félretoltam a szendvicset. – Emese, három éve dolgozik feketén. Egy tízmilliós autóval jár. Horvátországba utazgat nyaralni. Nekem meg a végrehajtó azt mondja, nincs bevétele.
– És te mire vársz?
– Nem várok. Gyűjtök.
Emese átvette a telefont, belenézett a mappába, és lassan végiggörgette.
– Huszonhárom mentés… Az igen. És mit akarsz kezdeni velük?
– Még nem tudom – mondtam.
Pedig tudtam. Csak hangosan kimondani még nem mertem.
Márciusban Gábor elutazott Horvátországba. Nóra mutatta meg azt a fotót, amelyet az apja küldött neki üzenetben. Medence, napozóágy, színes koktél kis papírernyővel. Alatta: „Pihenünk, kislányom! Ha hazajövök, hozok neked ajándékot.”
Néztem a képet, aztán megnyitottam Gábor közösségi oldalát. Nem csak egy fotót rakott ki, hanem egy egész albumot. Huszonnyolc képet. Ötcsillagos szálloda. Tengerre néző szoba. Étterem a hotelben. Hajókirándulás. És ott volt ő is mellette – ugyanaz a nő, aki az autószalonos képen virágcsokorral pózolt. Szőke, lebarnult, bikiniben.
A képaláírás ez volt: „Egy hét boldogság. All inclusive, kettőnknek 1 120 000 Ft.”
Saját kezével írta oda az összeget. Ő maga.
Elmentettem.
Ez lett a huszonnegyedik képernyőkép.
Másnap Nóra hazajött, és pénzt kért programozótanfolyamra. Két hónapra 32 000 forint kellett volna.
– Nóra, most nincs ennyim – az igazat mondtam. – Várj a fizetésig, megnézem, hogyan tudom megoldani.
– Majd kérek apától – felelte teljes nyugalommal, mintha ez volna a világ legtermészetesebb dolga.
És abban a pillanatban rám szakadt az egész. Öt éve számolgattam minden ezrest. Öt éve halogattam a fogorvost, a fodrászt, a rendes téli csizmát. Öt éve ugyanabban a kopott kabátban jártam. Ő pedig Horvátország. Jacht. All inclusive.
Mégis hallgattam. Mert tudtam, hogy még korai.
Áprilisban nyílt nap volt az iskolában. Valami ünnepélyes sorakozóval egybekötött program. Munkából rohantam oda, átöltözni sem volt időm. Rajtam maradt a raktári kabát és a munkavédelmi cipő. Gábor viszont egy fehér autóval érkezett. Öltönyben szállt ki, kezében csokorral az osztályfőnöknek.
A bejárat előtt több szülő is álldogált. Gábor észrevett. Nem fordította el a fejét. Ellenkezőleg.
– Ó, Andrea! Még mindig a raktárban? Szólj, ha segítsek valami normális munkát találni.
Hangosan mondta. Szándékosan. A szülői munkaközösségből két anya is odanézett. Az egyikük Katalin volt, Nóra barátnőjének az anyja. Ő tudott a tartásdíjról. Egyszer elmondtam neki, amikor nem tudtam befizetni az osztálykirándulásra kért pénzt. Akkor Katalin fizette be Nóra részét. 48 000 forintot. Három hónapig törlesztettem neki.
– Nekem van rendes munkám – mondtam halkan.
– Persze, persze. Százötvenkétezer forint, igazi hősi teljesítmény.
Tudta, mennyit keresek. Nóra mondhatta el neki.
Katalin egy lépést tett előre.
– Gábor, nem lenne elég?
Úgy nézett rá, mintha nem értené, miről beszél. Aztán elmosolyodott. Szélesen. A fogai vakítóan fehérek voltak – biztosan megcsináltatta őket. Régen le volt törve az egyik felső metszőfoga.
– Én csak aggódom – vont vállat. – Az anyja nem tudja rendesen felöltöztetni a gyereket, tanfolyamra sem tudja beíratni. Én meg felajánlom a segítségemet.
Segítség. Négymillió-nyolcszázezer forintnyi elmaradt tartásdíj. Segítség.
Ott álltam előtte a munkáscipőmben. A kezemet mélyen a zsebembe dugtam, hogy ne lássa, ökölbe szorult. A körmeim belevájtak a tenyerembe. Fájt, de nem szólaltam meg.
Gábor vállon veregette Nórát.
– Na, gyere, kislányom. Mutasd meg apádnak az iskolát.
Elindultak ketten. Nóra még csak vissza sem nézett. Én a bejáratnál maradtam. Katalin megérintette a kabátom ujját.
– Andrea, jól vagy?
– Igen – hazudtam.
A parkolóban ott állt Gábor autója. Fehér volt, tiszta, fényes. Tízmillió forint körüli érték.
Elővettem a telefonomat. Lefényképeztem a rendszámot. A típust. A gyártási évet is feljegyeztem.
Ez már nem képernyőmentés volt. Ez a saját fényképem volt. Dátummal. Helyadatokkal.
Aznap este mindent kipakoltam az asztalra. Nem a telefon kijelzőjén nézegettem tovább, hanem papíron. Kinyomtattam huszonhat képernyőképet. Mindegyikhez odaírtam: dátum, forrás, mit ábrázol.
Az autószalon előtt készült fotó – január. Az éttermes kép – február. Az autószervizben, a háttérben Gáborral – az előző év márciusa. A horvátországi nyaralás – az idei március. Huszonnyolc kép az albumból, az összeggel együtt, amelyet ő maga tüntetett fel. Az iskola parkolójában készített fotó az autóról – április.