– Pereskedj velem akár nyugdíjig is – vágta oda Gábor, aztán bontotta a vonalat.
Ott maradtam a konyha közepén, a mobil a kezemben. A kijelzőn az ő közösségi oldala világított. Friss fotó: fehér autó, mögötte egy szalon üvegfala. Alatta csak ennyi: „Megérdemeltem.” Három szívecske. Negyvenkét kedvelés.
Öt éve egyetlen fillért sem adott. Egyet sem. Három bírósági eljárás, három határozat, három végrehajtási lap – Nóra számláján pedig pontosan nulla forint.
Raktárban dolgoztam logisztikai ügyintézőként. Havonta nagyjából 152 000 forintot vittem haza. Ebből 56 000 ment el az egyszobás albérletre. Nóra közben nőtt, már tizennégy volt. Kabát kellett, tornacipő, tankönyvek, angol különóra. Minden az én vállamon. Minden, megszakítás nélkül, öt hosszú éven át.
Ő pedig csak posztolta a képeket.
Ránagyítottam a fotóra. Az autó a legóvatosabb becslés szerint is legalább tízmillió forintot ért. A háttérben egy nő kezében virágcsokor látszott. Gábor mosolygott. Lebarnulva, kikerekedve, elégedetten. A nyakában aranylánc csillogott; régen ilyesmije biztosan nem volt.
Ugyanakkor a végrehajtónak küldött utolsó üzenetében ez állt: „Nem dolgozom, nincs jövedelmem, rokonok segítségéből élek.”
Leültem az asztalhoz. Az ujjam szinte magától mozdult. Képernyőkép. Az első.
Letettem a telefont. Aztán mégis újra felvettem. Megnyitottam a jegyzeteket, és beírtam: „Mappa. Képernyőképek. Gábor.”
Este Nóra hazaért az iskolából. A hátizsákját bevágta a sarokba, majd elővette a telefonját. Új készülék volt. Nem az, amit én vettem neki a születésnapjára, részletre, 36 000 forintért.
– Ez honnan van? – kérdeztem.
– Apa adta – felelte, fel sem nézve.
– Apa.
– Igen. Szombaton találkoztunk. Azt mondta, a régi telefonom ciki.
Ciki. Az a telefon, amelynek az árát négy hónapon át törlesztettem. Ciki.
A fülem mögé simítottam egy tincset, és hallgattam. A kezem száraz volt, érdes, a körmeim rövidre vágva. Nyolc óra a raktárban, utána bolt, aztán vacsora. Napról napra. Öt éve így.
Gábor meg telefonokat ajándékozott.
Akkor még hittem abban, hogy mindent szabályosan kell intézni. A második tárgyalás tavaly novemberben volt. Elkértem magam a munkahelyemről, buktam egy műszakot, 12 800 forintot. Kilenc előtt érkeztem, és délután egyig ültem a folyosón. Gábor nem jött el. A bíró átnézte az iratokat, rám pillantott, majd kimondta: „A bíróság az ön javára dönt. A végrehajtási lapot továbbítjuk az illetékes végrehajtónak.”
Kiléptem a tárgyalóteremből. Hideg volt a folyosón, a linóleum nyikorgott a lépteim alatt. Már akkor pontosan tudtam, mi következik. A végrehajtó felhívja Gábort. Gábor nem veszi fel. Megkeresik az adóhatóságot. Onnan az a válasz jön, hogy nincs bejelentett jövedelme. Írnak a bankoknak. A bankok közlik, hogy a számlák üresek. És ezzel vége.
Pontosan így történt. Egy hónappal később csörgött a telefonom, a végrehajtó hívott.
– Andrea, az adósnál nem találtunk igazolható bevételt vagy lefoglalható vagyontárgyat. Az eljárás folytatódik, amennyiben új adat merül fel.
Amennyiben új adat merül fel. Gábor pedig még aznap este feltöltött egy képet egy barber shopból. Friss frizura, igazított szakáll. Felirat: „Megújulás.” Hét kedvelés, többnyire ismeretlen lányoktól.
Képernyőkép.
Két hét múlva Nóra az apjától új sportcipőben jött haza. Fehér volt, piros talppal. Ismertem a márkát. Legalább 48 000 forintba kerülhetett.
– Szép – mondtam.
– Apa vette. Plázában voltunk. Ruhát is akart venni, de azt nem kértem.
– Nagylelkű apád van.
Nóra rám nézett. Érezte, mi van a szavaim mögött, de nem akarta kimondani.
– Anya, apa rendes. Csak ti nem jöttök ki egymással.
Csak nem jövünk ki egymással. Öt év elmaradt tartásdíj, három per, a végrehajtó számítása szerint közel 4 800 000 forint tartozás – és ez csak annyi, hogy nem jövünk ki egymással.
Megnyitottam Gábor oldalát. Éttermi fotót tett ki: steak, egy pohár bor, a panorámaablakon túl narancsszínű alkonyat. A képaláírás: „Egyszer élünk.” Mentettem a képet. A másodikat.
Aztán jött a harmadik. A negyedik. Az ötödik.
Mindent ő maga pakolt ki az internetre. Mintha dicsekedni akart volna. Új felnik az autón – képernyőkép. Vacsora egy karaokebárban – képernyőkép. 12 000 forintos csokor „a kedvesnek” – képernyőkép. Nem kémkedtem utána. Ő mutatta meg a világnak, hogyan él. Közben a végrehajtónak azt állította, nincs pénze.
Egy este, vacsora közben Nóra csak úgy mellékesen megjegyezte:
– Apa Attila bácsinál dolgozik. Az autószervizben. Azt mondja, jól fizetnek, csak hivatalosan nem lehet.
Majdnem kiesett a villa a kezemből.
– Milyen Attilánál?
– Hát Attila bácsinál. Van egy szervize az Ipar utcában. Apa már régóta ott van, szerintem vagy három éve.
Három éve. Feketén. Adó nélkül. Tartásdíj nélkül. A végrehajtó pedig tehetetlen, mert papíron Gábor munkanélküli.
Elmostam az edényeket. Reszketett a kezem, mégis végigcsináltam, az utolsó tányérig. Utána leültem a telefonnal, és rákerestem az Ipar utcai autószervizre. „Attila Autó.” Három telephely, tizenöt alkalmazott, aktív közösségi oldal. Fent voltak a szerelők fotói is. Az egyik képnél hirtelen megállt bennem a levegő.