Ahogy a sorait futottam, már nem is Petra járt a fejemben, hanem Gábor. Ő valahogy mindig úgy kezelte a türelmemet, mintha csapvíz volna: elég megnyitni, és folyik, ameddig csak neki tetszik.
A harmadik héten, este csipogott fel a kaputelefon, éppen akkor, amikor a süteményt emeltem ki a sütőből. A kis képernyőn Gábor arca jelent meg.
Gyűrött ingben állt odalent. A borostája foltokban nőtt, a szeme alatt szürke árnyék ült. Toporgott a lépcsőház bejáratánál, mintha ő maga sem lenne biztos benne, jó helyre jött-e.
— Kinga, engedj be. Beszélnünk kell.
Nem nyitottam ajtót. Csak megnyomtam a beszéd gombot.
— Mondd innen.
— Nem bírom tovább ezt az életet.
— Miféle életet?
Nagyot sóhajtott, egyenesen a kamerába.
— Otthon pokol van. Anya meg Petra a pénzen marják egymást. A mosógép is feladta. Kaja alig van. Benedek is biztos hiányol. Én is hiányzom neki. Kinga, legyen már elég ebből.
Néztem a képernyőt, közben pedig egymás után villantak be a képek. Ahogy letépi a táskám pántját. Ahogy hatóságokkal fenyegetőzik. Ahogy hideg nyugalommal osztogatja fejben az én lakásomat, miközben én fasírtot sütök neki vacsorára.
— Anya akkor csak viccelt — motyogta. — Kicsúszott a száján. Ismered, milyen.
— Ismerem.
— Gyere vissza. Nélküled minden szétesik.
Majdnem elnevettem magam.
— Gábor, nem a családotok omlott össze nélkülem. Csak elfogytak az ingyen dolgozó kezek.
Egy ideig nem szólt. Aztán összeráncolta a homlokát.
— A fiunk miatt kötelességed lenne.
A kaputelefon kamerája elé emeltem egy papírlapot.
— Ez meg mi?
— Értesítés.
Az arca egy pillanat alatt elsápadt.
— Ezt most komolyan gondolod?
— Ennél komolyabban nem is lehetne.
— Ennyi? Így akarod lezárni?
— Nem. Még valamit jegyezz meg, Gábor. A család kopog az ajtón. Nem kulccsal ront be.
Még állt ott néhány másodpercig. Aztán lehajtotta a fejét, és eltűnt a kamera látóteréből.
Vártam egy kicsit, csak utána kapcsoltam ki a kijelzőt.
Benedek kidugta a fejét a szobából, kezében filctollal.
— Apa volt az?
— Igen, apa.
— Megint kiabált?
— Nem. Ma inkább hallgatott.
A fiam ezen elgondolkodott, aztán visszament az asztalához. Én bementem a konyhába, elzártam a vízforralót, és akkor vettem észre valami furcsát: egyenesen állok. Nem előrebillent vállal, nem készenlétben, nem úgy, mintha bármelyik pillanatban védekeznem kellene. Csak álltam.
Az ablakpárkányon hűlt az almás sütemény, a mosogató mellett pedig egyetlen bögre száradt. Egyetlenegy. És ettől az apróságtól hirtelen mintha levegősebb lett volna bennem minden. Mintha valaki kivitt volna a lakásból még egy régi, nehéz szekrényt.
A konyhát alma, tészta és halvány vaníliaillat töltötte be. Benedek az asztalnál ült, és ugyanazt a házat színezte, csak most már függönyt rajzolt az ablakba, meg egy vörös macskát is mellé.
Megnyitottam a csapot, kiöblítettem egy vázát, és beletettem három olcsó szegfűt. A tiszta vízben már nem alamizsnának tűntek. Egyszerűen csak virágok voltak.
Egy hónappal később Erzsébet néni mesélte, hogy Petra letiltotta Mária néni számát, Gábor pedig raktárban helyezkedett el, és most már saját maga veszi a mosóport, a zacskós levest meg a zoknit. Állítólag meglepően gyorsan beletanult.
Mária néni, a szomszéd szerint, otthon ül a rózsaszín köntösében, koszos tányérok között, és mindenkinek azt panaszolja, hogy a mai fiatalok hálátlanok. Lehet, hogy így van.
Nálunk viszont csend lett. A fiam süteményt eszik, és nem rándul össze idegen hangokra. A kulcsaim pontosan ott vannak, ahová letettem őket.
Ti beengednétek a sógornőtöket „csak egy kis időre”, ha előtte senki sem kérdezné meg, mit szóltok hozzá?
Főleg úgy, hogy a férj előbb elkér tőle hatvanezer forintot egy nem is létező lakásért, aztán még ő áll a kaputelefonnál, és csodálkozik?