Benedek a kempingágy szélén kuporgott, az ölében a rajzfüzettel. Egy szögletes házat firkált bele, négy ablakkal. Embereket nem rajzolt hozzá.
— Itt fogunk lakni? — nézett fel rám.
— Itt.
— És Mária mama ide nem jön át?
— Engedély nélkül nem.
Miután a szerelő elment, elmostam egyetlen bögrét, egy kanalat, és letöröltem a konyhai párkányt. Többre már nem futotta belőlem. De ez a fáradtság legalább az enyém volt, nem mások taposták rám.
Másnap hajnalban magamtól ébredtem, még az ébresztő előtt. Az új konyha olyan üresen kongott, mintha minden hangot felnagyított volna. Nem szólt tévé a fal túloldalán, nem csoszogtak Mária papucsai, nem hallatszott Gábor köhögése. Csak a régi, nagynéném után maradt hűtő zümmögött, odakint pedig a házmester sepregette az aszfaltot.
Asztal még nem volt, ezért a vízforralót egy doboz tetejére tettem. A kenyeret a párkányon szeleteltem. Benedek a kempingágyon ült, sajtot majszolt, és úgy figyelt, mintha azt próbálná kiolvasni belőlem, meggondolom-e magam.
— Anya, ugye nem megyünk vissza?
— Nem.
— Soha?
Megkentem neki egy szelet kenyeret vajjal.
— Soha.
Bólintott, aztán váratlanul elmosolyodott.
— Itt csend van.
Délben elkéredzkedtem negyven percre az üzletből, és bevittem a válási iratokat. Az ügyintéző nő az ablak mögött átvette a másolatokat, majd száraz hangon közölte:
— Ha a lakcím nem változott, hamar megérkezik az értesítés.
Mire visszaértem dolgozni, hét nem fogadott hívás várt a telefonomon. Öt Gábortól. Kettő Petrától.
A sógornőmet végül este visszahívtam. Kár volt.
— Kinga, arról igazán nem én tehetek, hogy te ennyire elvi ember vagy — kezdte rögtön, köszönés nélkül. — Gábor azt mondta, beleegyeztél. Nekem nincs hová tennem a babakocsit.
— Tedd Gáborhoz és Máriához.
— Most gúnyolódsz?
— Nem. Csak emlékeztetlek, hogy nem ajándékoztam neked lakást.
Ekkor hadarni kezdett. Panaszkodott a gyerekre, az albérletárakra, mindenre egyszerre. Úgy zúdította rám a szavakat, mintha ha elég sokat mond, egyszer csak elfáradok, és beadom a derekam.
— Petra, a hatvanezer forintodat a bátyádon kérd számon. Hozzám ezzel ne gyere.
Azzal letettem.
Három hét Kingácska nélkül
A költözésünk inkább vonszolódás volt, mint rendes költözés. Munka után három estén át cipeltük a szatyrokat, ágyneműt, egy fazekat, iskolai füzeteket és teljesen idényen kívüli téli cipőket. Éjfélig mostam a padlót, reggel mentem az üzletbe, napközben mosolyogtam a vevőkre, este pedig újabb dobozokat rángattam fel a buszra.
Gábor óránként legalább tízszer hívott. Aztán üzeneteket írt, hogy észhez tért. Utána azzal fenyegetőzött, hogy vagyonmegosztást kér. Később már arra esküdözött, hogy az anyja csak rosszul viccelt.
Egy hét múlva Máriával együtt személyesen is megjelentek. Úgy verték az ajtót, hogy Erzsi néni hamarabb kilépett a lakásából, mint én.
— Elég legyen — szólt rájuk a lépcsőházból, és felemelte a telefonját. — Már veszem is.
Márián ugyanaz a köntös lógott, mint korábban. Csakhogy most a kötője félrecsúszott, a haja szanaszét állt, és az egyik papucsáról hiányzott a pompon.
— Ez az én fiam családjának a lakása! — kiabálta olyan hangerővel, hogy odalent zárak kattantak. — Kingának kötelessége beengedni a férje húgát!
Az ajtó mögött álltam, és egy szót sem szóltam.
Nem távoztak azonnal. Jó húsz percig járkáltak még a folyosón, vitatkoztak, telefonálgattak valakinek. Aztán végre elcsendesedtek.
Később Petra küldött egy hosszú üzenetet. Nem kért bocsánatot. Csak panaszkodott. Azt írta, Gábor kész lakást ígért neki, elvett tőle hatvanezer forintot, most meg méregdrágán kell albérletet keresnie, az anyósa folyton tanácsokkal zaklatja, pénze nincs, a hasa nő, a férje pedig egyre idegesebb.