Írtam a zárszerelőnek: „Ma este kilenc után. Sürgős.” Aztán üzenetet küldtem Erzsébet néninek, Alexandra néni szomszédjának is: „Ha Gábort vagy az anyósomat meglátja az ajtó előtt, kérem, vegye fel telefonra.”
Mire kiértem az előszobába, Gábor már ott állt, mintha csak erre várt volna.
— Ez meg mi akar lenni? — rántott egyet a táskámon.
A pánt megroppant. Nem szakadt le egészen, de olyan hangot adott, mintha könyörögne.
— Engedd el.
— Sehova nem mész, amíg ide nem adod a kulcsokat.
Mária elém állt, vállával eltorlaszolva a kijáratot, mintha az ajtófélfa is az ő tulajdona volna.
— Jaj, de makacs vagy. Petra nem idegen. Csak átmenetileg kell neki, aztán majd kitaláljuk.
Ránéztem. A fogai közt tartott gyufaszálra. A kopott köntösére. A szájára, amely már készen állt a következő mérgező mondatra.
— Ha Petra ennyire családtag, aludjon itt, az önök kanapéján. Keresztben vagy hosszában, ahogy tetszik. Akár ketten egy köntösben is megoldhatják.
Már az ajtónál jártam, amikor eszembe jutottak a szegfűk. Visszaléptem, felkaptam őket az asztalról, és a papírok mellé gyömöszöltem a zacskóba. Ha más nem is, legalább ennyi maradjon meg nekem abból a napból.
Hatvanezer forint engedély nélkül.
Gábor közelebb lépett. Olcsó zacskós leves és tegnapi cigaretta szaga csapott meg.
— Ne okoskodj. Már felvettem az előleget.
— Miféle előleget?
Elharapta volna, de elkésett.
Mária meglengette a gyufaszálat.
— Petra adott hatvanezret kezdésnek. Úgyis üresen állt az a lakás.
Először azt sem értettem, honnan jön ez a hideg. Május volt odakint, mégis olyan lett az ujjam, mintha jeges vízbe mártottam volna.
— Maguk már kiadták a lakásomat?
— Nem kiadtuk, hanem családon belül megbeszéltük — morogta Gábor.
— A pénz viszont már elment.
— Hova?
Félrenézett.
— Voltak tartozások.
Ebben a pillanatban megszólalt a telefonom. Anyám hívott.
— Kinga, ne csinálj ostobaságot — kezdte köszönés nélkül. — Ha a férjed azt mondta, engedj, akkor engedj. Ne rombold szét a családodat négy fal miatt.
A fülemhez szorítottam a készüléket, közben Gábort néztem.
— Anya, ez már nem a falakról szól. Itt már a zsebemet fordították ki.
— Akkor is, lányom, gyerekkel egyedül nehéz.
— Velük meg könnyű?
Nem vártam meg a választ. Kinyomtam.
Mária úgy szisszent fel, mintha nem a telefont tettem volna le, hanem a porcelánkészletét vágtam volna a padlóhoz.
— Élősködő — mondta halkan. — Még az árokparton végzed.
Megfogtam Benedek kezét, és kinyitottam az ajtót.
Egyikük sem hitte el, hogy tényleg kilépek. Én pedig kiléptem.
Alexandra néni lakásához fél tíz körül értünk oda. A lépcsőházban por, macskaeledel és az első emeletről felszálló friss festékszag keveredett. Erzsébet néni a saját ajtaja mellett ült egy sámlin, akár egy éjszakai őr.
— Feltettem a vizet teának — közölte. — A szerelő negyedóra múlva itt lesz. Jól teszi, amit tesz. Egy ajtónak egy gazdája van, nem a teljes rokonság jár be rajta felváltva.
Ettől a mondattól egy pillanatra elakadtam. Mintha valaki hangosan kimondta volna azt, amit én évek óta csak magamban rágcsáltam.
A lakás dobozokkal, egy régi kredenc árnyékával és dermedt levegővel fogadott minket. Nem hoztam még ide szinte semmit, csak függönyöket meg egy zacskó tányért. Az ablakpárkányon kulcscsomó hevert, rajta házikó alakú kulcstartó. A tenyerembe zártam, és csak akkor mertem igazán levegőt venni.
A zárszerelő még tíz előtt megérkezett. Fiatal volt, álmos szemű, a kezében fémekkel teli szerszámosláda.
— Mindkét zárbetétet cseréljük? — kérdezte.
— Mindkettőt.
Amíg ő a zárakkal bíbelődött, a lakás csendje lassan körénk telepedett.