— Add oda a kulcsokat Petrának. Ő a családhoz tartozik, te meg senki vagy itt — csoszogott Mária a papucsában úgy, hogy a bojt félrebillent rajta, aztán megint a fogai közé dugott egy gyufaszálat.
Éppen a krumplipürés tálat tettem az asztalra. A gőz az arcomba csapott. Sült hagyma, borscs és gyógyszercseppek szaga keveredett a levegőben; ez az émelyítő illat mintha anyósomat követte volna végig az egész lakáson.
Gábor oldalvást ült az asztalnál, kinyúlt melegítőnadrágban, kezében a távirányítóval. A szakállában morzsák ragadtak. Rám sem emelte a tekintetét.
Az viaszosvásznon három olcsó szegfű hevert.
— Én ezt már eldöntöttem — mondta Gábor, de nem nekem, hanem a tévének.
— Petrának hamarosan szülnie kell, nem való neki albérletek között hurcolkodni. Az a kétszobás lakás meg üresen áll. Tedd le szépen a kulcsokat az éjjeliszekrényre.
Benedek a fasírtjába temette az arcát. Hétéves volt, mégis pontosan tudta, mikor kell hangtalanul enni: akkor, amikor a felnőttek elkezdik egymás között számolgatni, ki kinek mivel tartozik. Ismerik ezt, ugye? A gyerek még fel sem fogja a szavakat, de a válla már ösztönösen a füléig húzódik.
A napraforgómintás terítőn ott feküdt az a három szegfű. Mária reggel hozta nekem, születésnapomra.
— Többre úgysem szolgáltál rá — jegyezte meg akkor.
Pedig ebben a háztartásban egyedül én dolgoztam rendesen; neki csak a szerény nyugdíja volt. Nem dobtam ki a virágokat. Letettem őket az asztalra. Hadd lássák.
— Anya, minek finomkodsz vele ennyit? — nyújtotta el unottan Gábor. — Itt csak megtűrt személy. Lakik, eszik, használ mindent. Most legalább tegyen valamit a családért.
Mária végigsimított rózsaszín velúrköntöse hajtókáján. A puha anyagon sötét, régi borscsfolt éktelenkedett, már mélyen beleivódva.
— Kinga, kapcsold már be a lelkiismeretedet. A gyerekednek van hol lennie, férjed is van, fedél is a fejetek fölött. Petrának meg mindjárt megszületik a babája. Vér a vérünkből. Tényleg sajnálod tőle?
— Igen — feleltem.
A konyhában olyan csend lett, hogy a csap csöpögése hirtelen hangosnak tűnt.
— Mit mondtál? — fordult felém végre Gábor.
Felvettem a szegfűket, leráztam róluk egy vízcseppet a terítőre, aztán visszatettem őket ugyanoda.
— Sajnálom a lakást. Sajnálom a fiamat. És magamat is.
Mária gúnyosan felhorkant.
— Az a lakás csak úgy az öledbe hullott. Ráadásul az a nagynéni szinte idegen volt neked.
— Nem volt idegen — mondtam halkan. — És a lakás most már az enyém.
Gábor a kanapéra hajította a távirányítót.
— Kinga, ne kezdd ezt. Papírok ide vagy oda, a család az család. A kulcsokat az asztalra, de azonnal.
— Nem adom.
— Akkor másképp fogunk beszélni — állt fel. — Mit szólnál hozzá, ha bemennék a hivatalokhoz, és elmesélném, milyen idegőrlő körülmények között él itt a gyerek? Kell ez neked?
Benedek felkapta a fejét. A szája széle fehér volt a krumplitól.
Abban a pillanatban valami megmozdult bennem, valahol a hátam közepén. Mintha évek óta egy szekrényt cipeltem volna, és valaki hirtelen leemelte volna rólam.
Szó nélkül bementem a szobába. Elővettem Benedek zöld hátizsákját, beledobtam két pólót, egy nadrágot, a tablet töltőjét. Aztán kivettem a szekrényből az ajándékozási szerződést tartalmazó mappát, az irataimat és a pénzes borítékot. Nyolcvanhatezer forint lapult benne: éjszakai műszakok, elhalasztott vásárlások, ezernyi „majd később megveszem” ára.
Benedek utánam jött.
— Anya, hova megyünk?
— Haza.
Nem kérdezett vissza. Csak levett egy kisautót a polcról, és becsúsztatta a hátizsák oldalzsebébe.
Ha akkor kinyitom a számat, és magyarázkodni kezdek, másnap már ők álltak volna ott a lakás ajtajában csomagokkal. Harmadnap Gábor elvette volna a bankkártyámat. Aztán Benedek is megtanulta volna: anya mindig hallgat, ha arrébb tolják.
Ebben a családban a csendes embereket szerették.