Szó nélkül a szemetesbe hajítottam.
István napokig kerülgetett, hol a konyhában, hol az előszobában próbálta elkapni a tekintetemet. Erőltetett félmosollyal bizonygatta, hogy „mindketten túl messzire mentünk”, és ideje lenne abbahagyni a sértődést. Csakhogy én nem sértődtem. Én hideg fejjel kinyomtattam a tételes elszámolást, és mágnessel feltettem a hűtőre. Használati díj. Értékcsökkenés. Üzemanyag. Erkölcsi kár. Lássa csak, mennyibe kerül az ő drága „kisfia”.
Egy hét múlva megérkezett az első részlet. István egy borítékot tett az asztalra, egyetlen szó nélkül.
Benedek mellé természetesen ügyvédet fogadtak. István első felesége is felhívott, üvöltött, fenyegetőzött, bírósággal riogatott. Én egyszerűen bontottam a vonalat.
Később maga az ügyvéd keresett meg. Azt kérte, járuljak hozzá a felek kibéküléséhez. Benedek megbánta, amit tett, a kárt teljes egészében megtérítették, egy priusz pedig csak tönkretenné a fiatalember életét. Végighallgattam, aztán bólintottam. A tárgyaláson kimondtam: Benedekkel szemben nincs további követelésem, a kár rendezve lett, kérem az eljárás megszüntetését.
A bírónő értőn nézett rám. Talán neki is vannak felnőtt gyerekei, meg olyan férfiak az életében, akiknek időnként különös ötleteik támadnak.
A férjem azóta tudja, hol vannak az autókulcsaim. A széfben. A kódot viszont nem árultam el neki. A kertbe pedig minden hétvégén kimegyek. Egyedül. Palántákkal, könyvvel és egy termosz erős teával. Az utastérben most már rét és menta illata van.
Tudják, mi volt István legnagyobb tévedése? Komolyan azt hitte, hogy ha egy nő férjnél van, akkor nincs saját tulajdona. Csak „közös” van. Kiderült, hogy létezik törvény. És létezem én is. Amíg az ő szeretett fia új munka után szaladgál, én minden reggelt kávéval és elégedett mosollyal kezdek.
Soha ne adják oda idegeneknek azt, amit a saját verejtékükkel szereztek meg. Még akkor se, ha az „csak egy autó”. Mert ma az autót engedik át, holnap pedig kiderül, hogy már nem is feleségek, csupán egy kényelmes tartozék, beépített fizetési funkcióval.