Aztán csak ömlött belőle tovább: nincs pénze, nő a hasa, Gábor pedig egyre idegesebb, és otthon már a levegő is feszültséggel van tele.
Olvastam az üzenetét, de közben nem is igazán Eszterre gondoltam. Hanem Gáborra. Arra, hogy ő valahogy mindig úgy tekintett az én türelmemre, mint a csapvízre: csak meg kell nyitni, és folyik, ameddig neki szüksége van rá.
A harmadik hét egyik estéjén megszólalt a kaputelefon. Éppen a sütőből vettem ki az almás pitét, amikor a kijelzőn megjelent Gábor arca.
Gyűrött ing volt rajta, az álla borostás, a szeme alatt szürkés karikák húzódtak. Ott állt a ház előtt, egyik lábáról a másikra nehezedve, mintha maga sem volna biztos benne, jó helyre jött-e.
— Katalin, engedj be. Beszélnünk kell.
Nem nyomtam meg a zárat. Csak a beszélőgombot.
— Mondd innen.
Nagyot sóhajtott a kamerába.
— Nem bírom már ezt az egészet.
— Mit nem bírsz?
— Otthon kész pokol van. Anya meg Eszter egymás torkának estek a pénz miatt. A mosógép felmondta a szolgálatot. Kaja alig van. Benedek is hiányol. Én is. Katalin, elég volt már.
Néztem a képernyőn, és közben eszembe jutott, hogyan szakította le a táskám pántját. Hogyan fenyegetőzött hivatalokkal. Milyen nyugodtan osztotta be a lakásomat másoknak, miközben én a konyhában fasírtot sütöttem neki.
— Anya akkor csak viccelt — motyogta. — Kicsúszott a száján. Ismered őt.
— Ismerem.
— Gyere haza. Nélküled minden szétesik.
Ezen majdnem elnevettem magam.
— Gábor, nálatok nem a család omlott össze nélkülem. Csak elfogytak az ingyen dolgozó kezek.
Egy darabig hallgatott. Aztán összehúzta a szemöldökét.
— A fiunk miatt kötelességed lenne.
Felemeltem a kaputelefon kamerája elé a papírt.
— Ez meg mi?
— Értesítés.
Elsápadt.
— Ezt most komolyan gondolod?
— Ennél komolyabban nem is lehetne.
— Ennyi? Csak így?
— Nem. Nem ennyi. Jegyezz meg valamit, Gábor. A család kopog az ajtón. Nem kulccsal próbál betörni.
Még állt ott néhány másodpercig. Aztán lehajtotta a fejét, és kilépett a kamera látóteréből.
Vártam egy kicsit, csak utána kapcsoltam ki a képernyőt.
Benedek kidugta a fejét a szobából. Filctoll volt a kezében.
— Apa volt az?
— Igen, apa.
— Megint kiabált?
— Nem. Ma inkább hallgatott.
A fiam elgondolkodott, aztán visszament az asztalhoz rajzolni. Én pedig bementem a konyhába, lekapcsoltam a vízforralót, és hirtelen észrevettem valamit: egyenesen állok. Nem előredőlve, nem megfeszülve, nem úgy, mintha bármelyik pillanatban védekeznem kellene. Csak álltam.
Az ablakpárkányon hűlt a pite. A mosogató mellett egyetlen csésze száradt. Egyetlenegy. És ettől az apróságtól olyan érzésem támadt, mintha belül felszabadult volna egy egész sarok. Mintha valaki kivitt volna a lakásból még egy nehéz, régi szekrényt.
A konyhát alma, tészta és egy kevés vanília illata töltötte be. Benedek az asztalnál ült, és ugyanazt a házat színezte tovább, csak most függönyöket rajzolt az ablakba, meg egy vörös macskát.
Megnyitottam a csapot, kiöblítettem egy vázát, és beletettem három olcsó szegfűt. A tiszta vízben már nem alamizsnának látszottak. Csak virágok voltak.
Egy hónappal később Ilona néni mesélte, hogy Eszter letiltotta Mária számát, Gábor pedig elment raktárba dolgozni. Most már ő veszi a mosóport, a tésztát és a zoknit is. Azt mondják, hamar beletanult.
Mária a szomszéd szerint otthon ül a rózsaszín köntösében, a mosatlan edények között, és mindenkinek azt panaszolja, milyen hálátlan lett a mai fiatalság. Lehet, hogy így látja.
Nálunk viszont csend van. A fiam pitét eszik, és nem rezzen össze idegen hangokra. A kulcsok pontosan ott vannak, ahová én tettem őket.