Benedek közben a kinyitható ágy szélén kuporgott, és a rajzfüzetébe egy szögletes házat skiccelt: négy ablak, egyenes falak, sehol egy emberalak.
— Mostantól itt lakunk? — kérdezte halkan.
— Itt.
— És Mária nagyi nem jöhet ide?
— Engedély nélkül nem.
Miután a záras elment, elmostam egyetlen bögrét, egy kanalat, és áttöröltem a konyhai ablakpárkányt. Többre nem maradt erőm. De ez a kimerültség már az enyém volt, nem mások taposták belém.
Másnap hajnalban magamtól ébredtem, még az óra előtt. Az új konyha olyan üresen kongott, hogy szinte visszhangzott benne a csend. Nem szólt tévé a fal túloldalán, nem csoszogott Mária papucsa, nem hallatszott Gábor köhögése. Csak a régi, nagynénémtől maradt hűtő zümmögött, odakint pedig a házmester seprűje karcolta az aszfaltot.
Az asztal még hiányzott, ezért a vízforralót egy doboz tetejére állítottam. A kenyeret közvetlenül az ablakpárkányon szeleteltem. Benedek a tábori ágyon ült, sajtot rágcsált, és úgy figyelt, mintha azt lesné, meggondolom-e magam.
— Anya, ugye nem megyünk vissza?
— Nem.
— Soha?
Megkentem neki a kenyeret vajjal, aztán elé tettem.
— Soha.
Bólintott, majd váratlanul elmosolyodott.
— Itt csend van.
Délben elkéredzkedtem negyven percre az üzletből, és bevittem a válási iratokat. Az ügyintéző nő átvette a másolatokat, pecsételt, majd száraz hangon közölte:
— Ha a lakcím nem változott, az értesítés hamar megérkezik.
Mire visszaértem dolgozni, hét nem fogadott hívás várt a telefonomon. Öt Gábortól. Kettő Esztertől.
Este végül visszahívtam a sógornőmet. Kár volt.
— Katalin, én igazán nem tehetek róla, hogy te mindenből elvi kérdést csinálsz — kezdte azonnal, még köszönni sem hagyott. — Gábor azt mondta, beleegyeztél. Nekem nincs hová tennem a babakocsit.
— Tedd le Gábornál és Máriánál.
— Most gúnyolódsz?
— Nem. Csak emlékeztetlek, hogy én nem ajándékoztam neked lakást.
Erre hadarni kezdett: a gyerekről, az albérletárakról, arról, milyen nehéz helyzetbe került. Úgy szórta rám a szavakat, mintha ha elég sokat borít a nyakamba, a végén elfáradok, és engedek.
— Eszter, azt a tizenötezer forintot a bátyádon kérd számon. Hozzám ezzel többé ne fordulj.
Aztán bontottam a vonalat.
Három hét Katalinka nélkül.
A költözésünk minden volt, csak rendezett nem. Munka után három estén át cipeltem át szatyrokat, ágyneműt, egy lábast, Benedek iskolai füzeteit, sőt a téli cipőket is, pedig még nem volt szezonjuk. Éjfélig súroltam a padlót, reggel mentem az üzletbe, napközben mosolyogtam a vevőkre, este pedig újra buszra szálltam dobozokkal a kezemben.
Gábor óránként legalább tízszer hívott. Később üzeneteket küldött: először azt írta, belátta a hibáját. Aztán azzal fenyegetőzött, hogy vagyonmegosztást kér. Utána esküdözött, hogy az anyja csak rosszul sikerült tréfának szánta az egészet.
Egy hét múlva azonban ő és Mária személyesen is megjelentek. Úgy verték az ajtót, hogy Ilona néni előbb lépett ki a folyosóra, mint én.
— Fejezzék be — szólt rájuk a lépcsőházból, és felemelte a telefonját. — Már veszem is.
Márián ugyanaz a háziköntös lógott, csak most ferdén állt rajta az öv, a haja szanaszét meredt, és az egyik papucsáról hiányzott a bojt.
— Ez az én fiam családjának lakása! — harsogta olyan hangerővel, hogy lent sorra kattantak a zárak. — Katalinnak kötelessége beengedni a férje húgát!
Én az ajtó mögött álltam, és nem szóltam egy szót sem.
Nem mentek el azonnal. Vagy húsz percig toporogtak a lépcsőházban, vitatkoztak, telefonáltak valakinek, aztán végre elcsendesedtek.
Később Eszter küldött egy hosszú üzenetet. Bocsánatkérés nem volt benne. Csak panasz. Azt írta, Gábor kész lakást ígért neki, elvett tőle tizenötezer forintot, most pedig neki kell aranyáron albérletet keresnie, Mária meg már most mindenbe bele akar szólni.