Írtam a zárasnak: „Ma, kilenc után. Sürgős.” Aztán üzenetet küldtem Ilona néninek, Júlia néni szomszédjának is: „Ha Gábort vagy az anyósomat látja az ajtónál, kérem, vegye fel telefonnal.”
Mire kiléptem az előszobába, Gábor már ott állt, mintha őrizte volna a kijáratot.
— Ez meg micsoda? — rántott egyet a táskán.
A pánt megreccsent. Nem szakadt le teljesen, de olyan hangja volt, mintha könyörögne.
— Engedd el.
— Sehova nem mész, amíg ide nem adod a kulcsokat.
Mária a vállával elállta az utat. Úgy állt a küszöbnél, mintha még az ajtófélfa is az ő nevén lenne.
— Micsoda makacsság ez már megint. Eszter nem idegen. Csak átmenetileg kell neki, aztán majd megbeszéljük.
Ránéztem. A fogai közé szorított gyufaszálra. A köntösére. A szájára, amely már készült valami újabb aljasságra.
— Ha Eszter családtag, aludjon itt, a maguk kanapéján. Keresztben vagy hosszában, ahogy tetszik. Akár ketten is elférnek abban a köntösben.
Már az ajtónál jártam, amikor eszembe jutottak a szegfűk. Visszafordultam, felkaptam őket az asztalról, és a papírok mellé gyömöszöltem a szatyorba. Legalább maradjon nálam valami ebből a napból.
Hatvanezer forint kérdezés nélkül
Gábor közelebb lépett. Olcsó instant tészta és tegnapi dohány szaga csapott meg.
— Ne okoskodj. Már felvettem az előleget.
— Miféle előleget?
Abban a pillanatban elharapta volna, de már késő volt.
Mária meglegyintette a levegőt a gyufaszállal.
— Eszter adott hatvanezer forintot az elejére. Úgyis üresen állt az a lakás.
Először azt sem értettem, honnan jön ez a hirtelen hideg. Kint május volt, az ujjaim mégis olyanok lettek, mintha jeges vízben tartottam volna őket.
— Maguk már kiadták az én lakásomat?
— Nem kiadtuk, hanem családon belül elrendeztük — morogta Gábor.
— A pénz meg már elment.
— Hová?
Félrenézett.
— Voltak tartozások.
Ekkor csörrent meg a telefonom. Anyám hívott.
— Katalin, ne csinálj ostobaságot — kezdte köszönés nélkül. — Ha a férjed azt mondja, engedj, akkor engedj. Nem lehet falak miatt szétverni egy családot.
A készüléket a fülemhez szorítottam, közben Gábort néztem.
— Anya, ez már nem a falakról szól. Itt már a zsebemet is kiforgatták.
— Akkor is, lányom, egyedül gyerekkel nagyon nehéz.
— Velük élni talán könnyű?
Nem vártam meg, mit felel. Kinyomtam.
Mária úgy kapott levegő után, mintha nem a hívást szakítottam volna meg, hanem a családi porcelánt vágtam volna földhöz.
— Ingyenélő — sziszegte halkan. — Még az utcán végzed.
Megfogtam Benedek kezét, és kinyitottam az ajtót.
Egyikük sem hitte el, hogy tényleg kilépek rajta. Én pedig kiléptem.
Az első tea nélkülük
Júlia néni lakásához fél tíz körül értünk. A lépcsőházban por, macskaeledel és az első emeletről felszálló friss festékszag keveredett. Ilona néni a saját ajtaja mellett ült egy sámlin, akár egy portás.
— Feltettem a vizet teának — közölte. — A mester negyedóra múlva itt lesz. Jól teszi, amit tesz. Egy ajtónak egy gazdája van, nem az egész rokonság jár rajta ki-be, ahogy kedve tartja.
Ettől a mondattól hirtelen elakadtam. Mintha valaki hangosan kimondta volna azt, amit én évek óta csak magamban rágcsáltam.
A lakás dobozokkal, egy régi tálalószekrénnyel és hideggel fogadott bennünket. Még semmit sem sikerült idehoznom, csak néhány függönyt meg egy szatyornyi tányért. Az ablakpárkányon ott feküdt egy kulcscsomó, rajta házikó alakú kulcstartóval. A tenyerembe zártam, és csak akkor mertem igazán kifújni a levegőt.
A záras valamivel tíz előtt érkezett. Fiatal volt, álmos szemű, a kezében fémszagú szerszámosláda.
— Mindkét zárbetétet cseréljük? — kérdezte.
— Mindkettőt.
Amíg dolgozott, a lakás lassan megtelt a fém csikorgásával, én pedig először éreztem azt, hogy ez a zaj most nem rombol, hanem megvéd.