A rendőr végül csak megköszörülte a torkát, aztán átvette a feljelentést.
Én pedig kiléptem az épület elé, megálltam a lépcsőn, beszívtam a poros városi levegőt, és váratlanul azt éreztem: élek. Nem csak úgy létezem, nem sodródom, hanem valóban élek. Olyan erősen, ahogy a házasságunk utolsó tíz évében egyszer sem.
Márkot másfél óra múlva állították meg a közlekedési rendőrök. Sejtettem, merre kell keresni: mindig a pályaudvarok környékén fuvarozott, ott akadt a legtöbb kuncsaft. Amikor felhívtak, nyugodtan megerősítettem, hogy az autót engedély nélkül vitték el, az igényemet fenntartom, és kérem a jegyzőkönyv felvételét.
A telefonom szinte szétrobbant. László üvöltött, a hangszóró recsegett tőle.
– Te teljesen megőrültél? Mit műveltél, te szerencsétlen? Tönkreteszed a kölyköt! Büntetett előélete lesz! Az én fiamról van szó!
Hallgattam a tombolását, közben pedig eszembe jutott, amikor három héttel korábban becsípődött derékkal feküdtem, és ő nem vitt el a rendelőbe, mert „Márkhoz kell mennem, kanapét kell szállítani”. Akkor busszal mentem. Görnyedten álltam a megállóban, és minden lélegzetvétel belém hasított.
– Laci – vágtam közbe higgadtan –, az autót elszállítják a telepre. Onnan csak én hozhatom ki, mert én vagyok a tulajdonos. Hazaviszem. Te pedig, kedves férjem, kezdj el pénzt készíteni. Számlát fogsz kapni. Mindenért.
Elhallgatott. Huszonöt év alatt először. Csak a légzését hallottam: kapkodó, rekedt szuszogást, mintha nem jutna elég levegőhöz.
– Ezt úgysem teszed meg – mondta végül elcsukló hangon. – Hiszen a feleségem vagy.
– És te mikor bántál velem feleségként? – kérdeztem vissza. – Ha így állunk, akkor mostantól törvény szerint élünk. Tisztán, pontosan, családi nyálaskodás nélkül.
Két nap múlva kaptam vissza a kocsit. Odabent olcsó cigaretta és koszos zokni szaga terjengett. Lehúztam az összes ablakot, és sokáig szellőztettem. A hátsó ülésen egy üres sörösüveg hevert. Szó nélkül kidobtam a kukába.