„Ő a családhoz tartozik, te meg senki vagy itt” mordult rám Erzsébet, papucsát végighúzva a padlón, majd gyufaszálat dugott a fogai közé

Ez a kegyetlen igazságtalanság megalázó és fáj.
Történetek

Pénzük nem maradt, a hasa egyre nő, a férje pedig minden apróságon felrobban.

Olvastam a sorait, de közben már nem is igazán Nórára gondoltam. Hanem Gáborra. Arra, hogy ő valahogy mindig úgy képzelte, az én türelmem kimeríthetetlen, akár a csapból folyó víz: elég megnyitni, és ömlik magától.

A harmadik héten egy este megszólalt a kaputelefon. Épp a sütőből vettem ki az almás pitét, amikor rápillantottam a kijelzőre. Gábor állt odalent.

Gyűrött ing volt rajta, az arca borostás, a szeme alatt szürke árkok. Ide-oda helyezte a súlyát a lépcsőház bejáratánál, mintha ő maga sem lenne biztos benne, jó helyre jött-e.

— Júlia, engedj be. Beszélnünk kell.

Nem nyomtam meg a zárnyitót. Csak a beszédgombot.

— Akkor beszélj.

— Nem bírom már ezt az egészet.

— Mit nem bírsz pontosan?

Nagyot sóhajtott, bele a kamerába.

— Otthon pokol van. Anyám meg Nóra egymás torkának estek a pénz miatt. A mosógép is beadta a kulcsot. Kaja alig van. Márk meg biztos hiányol engem. Én is hiányollak titeket. Júlia, elég volt már ebből.

Néztem a kijelzőn az arcát, és közben eszembe jutott, hogyan rántotta le a táskám pántját. Hogyan fenyegetőzött hivatalokkal. Milyen természetes nyugalommal osztogatta magában az én lakásomat, miközben én fasírtot sütöttem neki vacsorára.

— Anya akkor csak viccelt — motyogta. — Tudod, milyen. Kicsúszott a száján.

— Tudom, milyen.

— Gyere vissza. Nélküled minden szétesik.

Ezen majdnem felnevettem.

— Gábor, nálatok nem a család esett szét nélkülem. Csak elfogytak az ingyen dolgozó kezek.

Egy ideig hallgatott. Aztán összehúzta a szemöldökét.

— A fiad miatt kötelességed lenne.

Felemeltem a papírt a kaputelefon kamerája elé.

— Ez meg mi?

— Értesítés.

Elsápadt.

— Te ezt komolyan gondolod?

— Ennél komolyabban már nem is lehetne.

— Ennyi? Csak így?

— Nem. Nem ennyi. Egy dolgot jegyezz meg, Gábor. A család kopog az ajtón. Nem kulccsal akar betörni.

Még állt ott néhány másodpercig. Aztán lehajtotta a fejét, és kilépett a képből.

Vártam egy kicsit, csak utána kapcsoltam ki a képernyőt.

Márk kidugta a fejét a szobából, filctollal a kezében.

— Apa volt az?

— Igen, apa.

— Megint kiabált?

— Nem. Ma inkább hallgatott.

A fiam elgondolkodott, majd visszament az asztalához. Én pedig bementem a konyhába, elzártam a vízforralót, és akkor vettem észre, hogy egyenesen állok. Nem előredőlt vállal, nem készenlétben, nem úgy, mint aki bármelyik pillanatban védekezni kényszerül. Csak álltam. Az ablakpárkányon hűlt a pite, a mosogató mellett pedig egyetlen bögre száradt. Egyetlenegy. És ettől az apróságtól olyan érzésem támadt, mintha belül felszabadult volna egy darab hely. Mintha valaki kivitt volna a lakásból még egy régi, nehéz szekrényt.

A konyhában alma, tészta és egy kevés vanília illata keveredett. Márk az asztalnál ült, és ugyanazt a házat színezte tovább, csak most függönyöket rajzolt az ablakba, meg egy vörös macskát a párkányra.

Megnyitottam a csapot, kiöblítettem a vázát, és beleállítottam a három olcsó szegfűt. A tiszta vízben már nem alamizsnának látszottak. Csak virágok voltak.

Egy hónappal később Ilona néni mesélte, hogy Nóra letiltotta Erzsébet számát, Gábor pedig raktárban helyezkedett el, és most már ő maga veszi a mosóport, a tésztát meg a zoknit. Állítólag gyorsan beletanult.

Erzsébet a szomszéd szerint otthon ül a rózsaszín köntösében, a mosatlan edények között, és mindenkinek azt panaszolja, hogy a mai fiatalok hálátlanok. Lehet, hogy így van.

Nálunk viszont csend van. A fiam pitét eszik, és nem rezzen össze idegen hangokra. A kulcsok pedig pontosan ott vannak, ahová én tettem őket.

Sorsfordulók