Tudják, én a patáliától mindig irtóztam. Ha valaki üvölt, azonnal felszalad a vérnyomásom, a hisztérikus jelenetektől pedig úgy összeszorul az állkapcsom, mintha satuba fogták volna. Ezért azon a reggelen, amikor lementem a parkolóba, és az alig két hónapos, nedves aszfalt színű Suzuki Swift helyén csak az üresség tátongott, nem kezdtem sikoltozni. Megálltam, és némán bámultam az aszfalton maradt olajfoltot.
A fülemben zúgás támadt, mintha hirtelen víz alá merültem volna.
A kulcsok Lászlónál voltak. Előző este megint elkérte őket, „csak fél órára, a garázsig”, aztán későn jött haza, és szó nélkül lefeküdt aludni. Én még meg is sajnáltam: elfáradt szegény, hadd pihenjen. Az autót két hónapja vettem, a saját pénzemből, abból, ami anyám lakásából rám maradt. Nem kacatokra gyűjtögettem, hanem arra, hogy legyen egy kis szabadságom. Hogy kijuthassak a telekre, elhozhassam a palántákat, és hatvanévesen ne kelljen egy krumplis zsákkal a kezemben fullasztó buszon zötykölődnöm.
Felhívtam Lászlót. A férjemet.
– Igen? – morogta álmos hangon.
– Laci, hol van az autóm?
Pont annyi csend következett, hogy magamban el tudjak számolni ötig.
– Eszter, figyelj, van egy kis helyzet… Csak ne kapd fel rögtön a vizet. Odaadtam Márknak pár napra. Vannak megrendelései, futárként kezdett dolgozni. A gyereknek most nagyobb szüksége van rá, mint nekünk. Te meg elmész busszal, nem igaz? Olyan nagy ügy?
Hát így. Nem az, hogy „elvittem”, nem az, hogy „ne haragudj”. Hanem: te majd elmész.
Márk László fia volt az első házasságából. Huszonöt éves, megtermett férfi, aki sehol sem maradt meg egy hónapnál tovább. Egyszer még szobát is adtam neki, amikor leszerelés után visszakerült hozzánk. Két hét múlva eltűnt nagyapám ezüst cigarettatárcája. Márk azt állította, életében nem látta. László hitt neki. Én hallgattam. Most pedig ez a „gyerek” az én kocsimmal furikázott a városban.
– Laci – mondtam olyan nyugodtan, mintha az időjárás-jelentést olvasnám.