Márk a kempingágy szélén kuporgott, az ölében rajzfüzettel. Egy szögletes házat rajzolt, négy egyforma ablakkal. Embereket nem tett mellé.
— Itt fogunk lakni? — kérdezte halkan.
— Itt.
— Erzsébet nagyi ide nem jöhet be?
— Engedély nélkül nem.
Miután a zárszerelő elment, elmostam egy bögrét, egy kanalat, aztán áttöröltem a konyhai ablakpárkányt. Többre már nem futotta belőlem. De ez a kimerültség legalább az enyém volt, nem másoké.
Másnap reggel az ébresztő előtt nyílt ki a szemem. Az új konyhában olyan üresség volt, hogy szinte csengett tőle a levegő. Nem szólt tévé a fal túloldalán, nem csoszogtak anyóspapucsok, nem hallatszott Gábor köhögése. Csak a régi, nagynénémtől maradt hűtő zúgott, odakint pedig a házmester kaparta a járdát a seprűjével.
A vízforralót egy kartondoboz tetejére kellett tennem, mert konyhaasztalunk még nem volt. A kenyeret az ablakpárkányon szeleteltem. Márk a kempingágyon ült, sajtot majszolt, és úgy figyelt, mintha attól tartana, bármelyik pillanatban meggondolom magam.
— Anya, ugye nem megyünk vissza?
— Nem.
— Soha?
Megkentem neki a kenyeret vajjal.
— Soha.
Bólintott, aztán váratlanul elmosolyodott.
— Itt csend van.
Délben negyven percre elkéredzkedtem az üzletből, és beadtam a válókeresetet. Az ügyintéző nő átvette a másolatokat, majd száraz hangon közölte:
— Ha a cím nem változott, hamar megkapja az értesítést.
Mire visszaértem dolgozni, hét nem fogadott hívás várt a telefonomon. Öt Gábortól, kettő Nórától.
A sógornőmet végül este mégis visszahívtam. Kár volt.
— Júlia, én igazán nem tehetek róla, hogy te ennyire elvi ember vagy — kezdte rögtön, köszönés nélkül. — Gábor azt mondta, beleegyeztél. Nekem nincs hová tennem a babakocsit.
— Tedd Gáborékhoz, Erzsébethez.
— Most gúnyolódsz?
— Nem. Csak emlékeztetlek, hogy én nem ajándékoztam neked lakást.
Ekkor rákezdte gyorsan, nyafogósan: a gyerek, az albérletárak, a nehézségek. Mintha abban bízna, ha elég sok szót zúdít rám, elfáradok, és beadom a derekam.
— Nóra, azt a hatvanezer forintot a bátyádtól kérd számon. Engem ezzel ne keress.
Azzal bontottam a vonalat.
Három hét Júliácska nélkül
A költözésünk inkább vánszorgás volt, mint igazi költözés. Munka után három estén át cipeltük át a szatyrokat, ágyneműt, egy fazekat, Márk iskolai füzeteit és a teljesen szezonon kívüli téli cipőket. Éjfélig mostam a padlót, reggel mentem a boltba, napközben mosolyogtam a vevőkre, este pedig újabb dobozokkal zötyögtem át busszal.
Gábor eleinte óránként vagy tízszer hívott. Aztán üzeneteket írt, hogy belátta a hibáját. Utána azzal fenyegetőzött, hogy vagyonmegosztást kér. Később esküdözött, hogy az anyja csak rosszul sikerült tréfát engedett meg magának.
Egy hét múlva Erzsébettel együtt személyesen jelentek meg. Úgy verték az ajtót, hogy Ilona néni előbb lépett ki a lakásából, mint én.
— Fejezzék be — szólt ki a lépcsőházból, és felemelte a telefonját. — Már veszem is.
Erzsébet ugyanabban a háziköntösben állt ott, csak most ferdén lógott rajta az öv, a haja szanaszét meredt, az egyik papucsáról pedig hiányzott a bojt.
— Ez az én fiam családjának lakása! — rikácsolta olyan hangerővel, hogy lent sorra kattantak a zárak. — Júliának kötelessége beengedni a férje húgát!
Én az ajtó mögött álltam, és nem szóltam egy szót sem.
Nem mentek el azonnal. Legalább húsz percig toporogtak a folyosón, vitatkoztak, telefonálgattak valakinek. Aztán végre elcsendesedtek.
Később Nóra maga küldött egy hosszú üzenetet. Bocsánatkérés nem volt benne, csak panasz. Azt írta, Gábor kész lakást ígért neki, elvett tőle hatvanezer forintot, most pedig neki kell aranyáron albérletet keresnie, miközben az anyósa mindenbe beleszól.