Én pedig aznap este először döntöttem úgy, hogy nem leszek többé csendes.
Írtam a zárszerelőnek: „Ma este, kilenc után. Sürgős.” Utána üzenetet küldtem Ilonának, Andrea nagynéném szomszédjának is: „Ha Gábort vagy az anyósomat meglátja az ajtóm előtt, kérem, vegye fel telefonnal.”
Amikor kiléptem az előszobába, Gábor már ott állt, mintha ő lenne a kapuőr.
— Ez meg mi akar lenni? — rántotta meg a táskám fülét.
A pánt reccsent egyet. Nem szakadt le teljesen, de úgy nyöszörgött, mintha mindjárt megadná magát.
— Engedd el.
— Te innen sehova nem mész, amíg ide nem adod a kulcsokat.
Erzsébet odatolta magát az ajtó elé. Úgy terpeszkedett a küszöbnél, mintha még a fal is az ő nevén lenne.
— Jaj, de makacs vagy már megint. Nóra nem idegen. Csak egy kis időre kell neki, aztán majd szépen elrendezzük.
Ránéztem. A fogai közt tartott gyufaszálra. A kopott háziköntösére. A szájára, amely már nyílt volna, hogy újabb mérgezett mondatot köpjen rám.
— Ha Nóra ennyire családtag, akkor aludjon itt, maguknál a kanapén. Keresztben vagy hosszában, ahogy tetszik. Akár ebben a köntösben is osztozhatnak.
Már majdnem kiléptem, amikor eszembe jutottak a szegfűk. Visszafordultam, felkaptam őket az asztalról, és betuszkoltam a papírok mellé a zacskóba. Legalább valami maradjon nálam ebből a napból.
Gábor közelebb lépett. Olcsó instant leves és tegnapi cigaretta szaga csapott meg.
— Ne játszd itt az okosat. Én már felvettem az előleget.
— Miféle előleget?
Elhallgatott, de addigra késő volt.
Erzsébet a gyufaszállal legyintett.
— Nórácska adott hatvanezer forintot az első időkre. Úgyis üresen állt az a lakás.
Egy pillanatig azt sem értettem, miért fut végig rajtam ilyen hideg. Május volt odakint, az ujjaim mégis olyanok lettek, mintha jeges vízbe mártottam volna őket.
— Maguk már kiadták a lakásomat?
— Nem kiadtuk — morogta Gábor. — Csak családon belül megbeszéltük.
— A pénz pedig tényleg elment.
— Hová?
Félrenézett.
— Voltak tartozások.
Ekkor megcsörrent a telefonom. Anyám hívott.
— Júlia, ne bolondozz — kezdte köszönés nélkül. — Ha a férjed azt mondja, engedj, akkor engedj. Nem kell falak miatt szétszedni egy családot.
A készüléket a fülemhez szorítottam, közben Gábort figyeltem.
— Anya, ez már nem a falakról szól. Itt már a zsebemet fordították ki.
— Akkor is, lányom. Egy gyerekkel egyedül nehéz lesz.
— És velük könnyű?
Nem vártam meg, mit felel. Kinyomtam.
Erzsébet úgy hördült fel, mintha nem a hívást szakítottam volna meg, hanem a porcelánkészletét vágtam volna a földhöz.
— Ingyenélő — sziszegte halkan. — A végén még az utcán kötsz ki.
Megfogtam a fiam kezét, és kinyitottam az ajtót.
Senki sem hitte, hogy tényleg átlépem a küszöböt. Én pedig átléptem.
Andrea nagynéném lakásához fél tíz körül értünk oda. A lépcsőházban por, macskaeledel és a földszintről felszálló friss festékszag keveredett. Ilona a saját ajtaja mellett ült egy sámlin, akár egy őrszem.
— Már feltettem a teavizet — közölte. — A szerelő negyedórán belül itt lesz. Jól teszi, hogy lép. Egy ajtónak egy gazdája van, nem az egész rokonság jár rajta át felváltva.
A mondatától hirtelen nem is tudtam mit szólni. Mintha valaki hangosan kimondta volna azt, amit én évek óta magamban rágok.
A lakás dobozokkal, egy régi tálalószekrénnyel és hideggel fogadott minket. Ide még semmit sem sikerült áthoznom, csak néhány függönyt meg egy zacskó tányért. A konyha ablakpárkányán ott hevert a kulcscsomó, rajta egy házikó alakú kulcstartóval. A tenyerembe zártam, és csak akkor mertem igazán levegőt venni.
A zárszerelő valamikor tíz előtt érkezett. Fiatal volt, álmos szemű, kezében nehéz szerszámosláda csörgött.
— Mindkét betétet cseréljük? — kérdezte.
— Mindkettőt.
Amíg ő a zárakkal bíbelődött, én az ajtófélfának dőlve hallgattam a fém száraz, idegen csikorgását.