Látták, ahogy tegnap kihajtott vele.
A fiatal rendőr nagyot sóhajtott, aztán végül átvette a feljelentést.
Én pedig kiléptem az épület elé, megálltam a lépcsőn, teleszívtam a tüdőmet a poros, városi levegővel, és különös módon azt éreztem: élek. Nem csak úgy tessék-lássék, hanem igazán. Úgy, ahogy a házasságom utolsó tíz évében már rég nem.
Márkot másfél órával később állították meg egy közlekedésrendészeti ellenőrzésnél. Pontosan sejtettem, merre kell keresni: mindig a nagy pályaudvarok környékén dolgozott, ott akadt a legtöbb fuvar. Amikor felhívtak, nyugodtan megerősítettem, hogy jogosulatlan használatról van szó, az igényeimet fenn fogom tartani, és kérem, vegyék fel a jegyzőkönyvet.
A telefonom ezután megállás nélkül csörgött. László úgy üvöltött bele, hogy szinte recsegett a hangszóró.
– Mit műveltél, te szerencsétlen?! Tönkreteszed a kölyköt! Priusza lesz! Hát az én fiam!
Hallgattam a kiabálását, közben pedig az járt a fejemben, amikor három héttel korábban derékidegzsábával feküdtem, ő meg nem vitt el az orvoshoz, mert „Márkhoz kellett mennie, kanapét szállítani”. Akkor busszal mentem. Görnyedten álltam a megállóban, és minden lélegzetvétel fájt.
– Laci – vágtam közbe halkan –, az autót elszállítják a telepre. Csak én hozhatom ki, mert én vagyok a tulajdonosa. Hazaviszem. Te pedig, drága jó emberem, kezdj el pénzt keresni. Számlát fogok benyújtani. Mindenért.
Elhallgatott. Huszonöt év alatt először. Csak a lélegzetét hallottam a vonalban: rövid, kapkodó, rekedt szuszogást, mintha hirtelen elfogyott volna körülötte a levegő.
– Ezt úgysem teszed meg – nyögte ki végül. – A feleségem vagy.
– És te mikor bántál velem úgy, mint a feleségeddel? – kérdeztem vissza. – Akkor mostantól marad a törvény. Tisztán, pontosan, családi nyálaskodás nélkül.
Két nappal később hoztam el az autót. Odabent olcsó cigaretta és koszos zokni szaga terjengett. Lehúztam minden ablakot, és hosszú ideig szellőztettem. A hátsó ülésen egy üres sörösüveg hevert. Egy szó nélkül a kukába dobtam.