Most üss, teljes erődből! — vágott közbe parancsolóan az a különös, belülről érkező hang.
Anna nem gondolkodott tovább. Egyetlen vad, kétségbeesett mozdulattal lendítette meg az öntöttvas serpenyőt, és olyan erővel sújtott le vele Zoltán fejére, amennyire csak képes volt. A férfi döbbenten elernyesztette az ujjait, mintha egyszerre szakadt volna ki belőle minden erő, aztán nehézkesen a padlóra zuhant.
— Fáj… — nyögte még, de a következő pillanatban már eszméletlenül feküdt.
— Nézd meg, van-e pulzusa — szólalt meg ismét a felébredt, higgadt belső hang.
Anna remegő kézzel hajolt fölé, ujjait a férfi nyakához szorította, majd közelebb hajolt, hogy hallja a lélegzetét is.
— Van… dobog. És lélegzik is — suttogta elhaló hangon.
— Rendben. Öt perced van, hogy eltűnj innen. Azonnal hívj taxit. Ilyenkor gyorsan kiér egy kocsi — folytatta a hang, mintha előre megírt tervet olvasna fel.
— Miatta most ne aggódj. Töröld le a serpenyőt, és tedd vissza a szekrénybe. Önts egy kevés mosogatószert a padlóra, aztán kend szét a cipőddel. Úgy fog kinézni, mintha megcsúszott volna.
Anna némán bólintott, bár senki sem láthatta.
— Részegen jött haza. Te megijedtél, kimenekültél. Ő elcsúszott, és beverte a fejét. Te már nem voltál ott. Érted?
A lány hangtalanul, szinte gépiesen követte az utasításokat. Minden mozdulata kapkodó volt, de a fejében megszólaló hang rendíthetetlen nyugalma kapaszkodót adott neki.
— A konyhaajtót kívülről zárd be ezzel a tompa késsel. A zár nyelvét ki lehet vele akasztani — adta tovább a következő utasítást a hideg, fegyelmezett hang. — Aztán menj nyugodtan a hálószobába. Vedd fel a táskádat és a bőröndödet. Ma érkeztél, még ki sem pakoltál. Ez teljesen hihető.
Anna szíve olyan vadul vert, mintha ki akarna törni a mellkasából, mégis engedelmeskedett. A keze remegett, de sikerült bezárnia az ajtót, majd szinte lábujjhegyen indult a szoba felé.
— Útközben valószínűleg összefutsz Ilonával vagy Nórával. Mondd nekik, hogy Zoltán bezárkózott a konyhába, és őrjöng. Ők majd odamennek, kiabálnak, próbálják kinyitni. Amíg velük lesznek elfoglalva, te felkapod a holmidat, és kimész az utcára.
A hang egyenletesen csengett, magabiztosan, mintha nem is egy rémálom közepén állnának, hanem valami hétköznapi tennivalót sorolna.
— Kint, az almafáknál látni fogod Lászlót és Lillát. Nekik azt mondd, hogy úgy döntöttetek, inkább szállodában alszotok, és Ilonával már megbeszélted. Ne tűnj idegesnek. Csak természetesen.
Egy rövid pillanatra elcsendesedett benne minden, aztán a belső hang újra megszólalt:
— Hogy ne kelts gyanút, tedd hozzá, hogy holnap visszajöttök Lillával, és segítetek nagypapának leszedni az összes érett almát. Elmondod, mosolyogsz, beülsz a taxiba. Ennyi.
Anna mély levegőt vett. A lába mintha nem is hozzá tartozott volna, mégis elindult.
— A sofőrnek azt mondd, vigyen az állomásra. Útközben a telefonodon megveszed a jegyeket Budapestre. InterCityk hajnalig is indulnak, ha nem is sűrűn, de találsz megoldást. Most pedig indulj. Az öt perced fogy.
Hajnal felé Anna kimerülten, üres tekintettel nyitotta ki budapesti lakásuk ajtaját, azt az ajtót, amely mögött Andrással közös élete várta volna. Vagy legalábbis azt hitte.
A küszöbön belépve először nem értette, mit lát. A padlón egy női, smaragdzöld ruha hevert hanyagul odavetve. A nappaliban gyertyák csonkjai, két pohár, félig üres tányérok és egy gondosan megterített, romantikus vacsora maradványai fogadták.
Anna lassan végignézett a szobán. A felismerés olyan élesen mart belé, hogy szinte fizikailag fájt.
— Szóval ez volt az a sürgős, fontos projekt… — mondta halkan, inkább magának, mint bárki másnak.
A terített asztalra pillantott, és keserű mosoly húzódott az arcára.
— Ilyen szépen, ilyen drágán még akkor sem készültél nekem, amikor még minden kezdetén jártunk…
Nem csapott zajt. Nem tört össze semmit. Nem kiabált. Valami végleg elpattant benne, de nem kifelé robbant, hanem csendben, odabent omlott össze.
A gyerekszobába ment. Lilla álmosan mocorgott, amikor Anna óvatosan fölé hajolt.
— Lilla, kicsim, most elmegyünk a nagyszüleimhez… nem, apát nem kell felébreszteni — suttogta, miközben gyengéden magához ölelte a félálomban lévő kislányt, majd halkan becsukta mögöttük az ajtót.
Nem sokkal később már a vonat ablakán túl suhant a hajnali táj. A város lassan elmaradt mögöttük, a fény egyre tisztábban ömlött szét a mezők fölött. Lilla nyugodtan szuszogott Anna ölében, mintha a világon semmi rossz nem történhetne.
— Ahol anyáék élnek, nincs tenger — gondolta Anna, tekintetét az üvegre szegezve. — De ott vannak azok, akik igazán az enyéim. Akik nem szúrnak hátba. Akik nem használnak ki, nem aláznak meg, és nem törnek össze szándékosan.
Sokáig hallgatott. Aztán lassan, fáradtan, mégis megkönnyebbülten kifújta a levegőt.
— Hát akkor… úgy látszik, új fejezet kezdődik. Régóta éreztem, hogy változtatnom kellene valamin, csak nem tudtam, min. Az élet most helyettem döntött. Legyen hát így.
Anna halványan elmosolyodott, és arcát a reggeli nap felé fordította. Az a nap ugyanazzal a meleg fénnyel simította végig a világot: jókat és rosszakat, hűségeseket és árulókat egyaránt.