és akkor, nagy kegyesen, holnap megmutatja neked a kis műhelyét is, ahol a calvadosát kotyvasztja. Hiszen te akartad látni azokat a furcsa üvegeket, csövecskéket meg lombikokat, nem igaz? Ilona úgy próbálta elnyomni Lilla rémületét, hogy valami izgalmasabbal terelje el a figyelmét.
Anna eközben a konyhában állt a mosogató fölé hajolva, és a zsíros edényeket sikálta. Egyre nyomasztóbb érzés telepedett rá: kezdte belátni, hogy eljönni András rokonaihoz a tengerpartra talán nem is volt olyan jó döntés.
Az utóbbi hónapokban mind gyakrabban kaptak össze a férjével. Már a hetedik évüket taposták házasként, és a kapcsolatukban napról napra több lett a feszültség. Tavasz óta pedig András mintha kicserélődött volna. Hol késő estig bent maradt a munkahelyén, hol a legapróbb semmiségen is ingerülten robbant.
— Nagyon komoly, nehéz projektet kaptam — mondta akkor. — Ha sikerül befejeznem, szépen megfizetik. Beszélek anyámmal, te pedig Lillával elmehetnél hozzájuk egy hónapra. Addig én nyugodtan lezárom ezt az egészet.
Anna akkor beleegyezett. Úgy gondolta, ez még mindig jobb, mint hogy végképp szétszedjék egymást András állandó elfoglaltsága miatt.
„Végül is a saját nagymamája” — próbálta győzködni magát.
Az esküvőn Ilona egészen kedves asszonynak tűnt. Csak az volt furcsa, hogy András szinte soha nem kereste őt, és Anna is mindössze egyetlen alkalommal találkozott vele. Először emiatt rossz érzés fogta el, aztán mégis arra jutott, hogy talán éppen ez az út hozhat változást.
„Legalább jobban megismerem, és Lillának is lesz alkalma időt tölteni a nagymamájával” — biztatta magát.
Milyen keservesen tévedett!
Ott, a konyhában, miközben a rászáradt szennyeződést kaparta az edényekről, még nem sejthette, milyen rémálom közeledik már az élete küszöbéhez.
„Ki hitte volna, hogy itt mindenki ennyire rideg és furcsa?” — töprengett, miközben egy serpenyőt próbált tisztára súrolni. Úgy nézett ki, mintha utoljára valamikor a kőkorszakban mosták volna el.
— Nocsak, nocsak… miféle édes kis méhecske sürög-forog itt a konyhában?
Anna teste megfeszült, amikor valaki váratlanul hátulról a derekába markolt. A következő pillanatban erős alkoholszag csapta meg az orrát. Rémülten ugrott félre. Előtte András bátyja, Zoltán imbolygott.
— Rossz helyen próbálkozol! — csattant fel Anna. — Ne gyere közelebb!
— Csak egyszer légy kedves hozzám, és senki nem tud meg semmit — sziszegte Zoltán. — Különben én hívom fel az öcsémet, és elmondom neki, hogy te vetetted rám magad!
Apró szemeiben düh villant. Alig állt a lábán, nyilván túl sokat ivott valami erős házi párlatból. Mohón végignyalta kiszáradt, keskeny ajkát, aztán széttárta a karját, és lassan Anna felé indult.
— Te vagy a méhecske, én meg a méhész — motyogta vigyorogva. — Gyere csak ide, te kis csintalan, simogasd meg a gazdádat.
Anna megpróbált elsurranni mellette, de Zoltán hirtelen elkapta, és durván a falnak lökte.
— Ne vergődj, te cafka, mert csak rosszabbul jársz — hörögte, és ujjai Anna torkára szorultak.
„Anna, gondolkodj! Most azonnal találd ki, mit teszel! Legfeljebb öt másodperced van, mielőtt elsötétül előtted minden. Ez az ember mindig irigyelte a sikeresebb öccsét, tőle semmi jóra nem számíthatsz…”
Nem tudta, a saját belső hangja szólt-e hozzá, az őrangyala, vagy pusztán az életösztön. A mondatok mégis élesen, kristálytisztán hasítottak végig a fején.
„Mi van nálad? Mit szorítasz a kezedben? Mi az, amit akkor sem engedtél el, amikor rémületedben hátraugrottál? Emlékezz!”
— A serpenyő…? — villant át Annán, és abban a pillanatban megérezte jobb tenyerében a nehéz öntöttvas edény súlyát.
„Igen. Pontosan az.”