Ekkor Ilona váratlanul előrehajolt az asztal fölött, és a kanalával rácsapott Lilla kezére.
— Megállj! Hová nyúlkálsz? — förmedt rá élesen. — A combok Lászlónak járnak, ő a család feje. — A kislányra szigorú pillantást vetett, majd a következő pillanatban már olvadozó mosollyal fordult a férjéhez. — Drágám, tegyek neked egyet?
— Nem kell, Ilonkám, majd kiszolgálom magam — dörmögte László, aki éppen azzal bajlódott, hogy kihúzza a dugót abból az almás párlatos üvegből, amelyet hosszú évek óta maga kotyvasztott a padláson.
— Ilona, miért kellett megütni Lillát? — kérdezte Anna felháborodva. — Ezt nyugodtan is el lehetett volna magyarázni neki…
Az anyósa fölényesen végigmérte előbb Annát, aztán az ötéves kislányt, aki rémülten dörzsölgette a kezét, és szorosan az anyjához simult.
— Nem kell a felnőttek elé tolakodni — jelentette ki hidegen. — Amikor én gyerek voltam, az anyám ilyesmiért fakanállal csapott a fejemre. Én még finoman bántam vele. Tanulja csak meg, hol a helye, különben pimasz kis teremtés lesz belőle.
— Nézze meg, teljesen kipirosodott a keze — mondta Anna, miközben magához ölelte Lillát, akinek már könny csillogott a szemében, és többé rá sem mert nézni a nagyanyjára.
Ilona közben kényelmesen szedett magának még egy adag sültet, majd odavetette:
— Ha te nem vagy képes rendesen nevelni a gyerekedet, majd én gyorsan segítek benne. Öt évig se híretek, se hamvatok, most meg ideállítotok ezekkel a borzalmas szokásokkal.
— Na, mi lenne, ha inkább megkóstolnánk az én híres, remek kis calvadosomat? — próbálta oldani a feszültséget László. Végre engedett a dugó, és sikerült megbirkóznia az üveggel, amelyben már réges-rég otthonra lelt az ő kedvenc „zöld kígyója”; az a szenvedély, amellyel harminc éve hiába viaskodott.
— Ó, apu, párlat van? — lépett be ekkor a szobába a nagyobbik fiú, Zoltán, mellette a magas termetű feleségével, Nórával. — Önts nekem is egy rendes kortyot, ne sajnáld! — Azzal lehuppant az asztal mellé, és már markolta is az egyik csirkecombot.
— Kisfiam, milyen volt a séta? Jó volt ma a tengerparton? — trillázta Ilona kedveskedő hangon.
— Ja, elment. Frissítő — felelte Zoltán, a pattanásos, telt alkatú férfi, akinek zsírosan tapadt a haja a homlokára. Egyetlen húzásra kiitta a pohárba töltött erős italt, elégedetten felmordult, aztán mohón belemélyesztette a fogát a csirkecombba, mintha őrkutya kapott volna el egy betolakodót.
— Anya, ő elvette a nagypapa combját. Ez nem igazság. Neki miért nem szól a mama? — súgta Lilla halkan Anna fülébe.
— Semmi baj, kicsim — simította meg Anna a kislány haját, majd gyengéden megpuszilta. — Holnap bemegyünk a városba, elviszlek egy étterembe, és olyan finom csirkecombot eszel, amilyet még soha.
Vacsora után a társaság tagjai szétszéledtek a ház különböző zugaiba, és lustán emésztették az ételt. Anna Lillával a tévé elé telepedett, hogy lefekvés előtt megnézzenek néhány rajzfilmet.
Éppen a legizgalmasabb résznél tartottak, amikor Ilona beviharzott a nappaliba, és parancsoló hangon odacsattant:
— Anna, azonnal menj a konyhába, és mosogasd el a tányérokat. Te pedig, Lilla, kifelé az udvarra, segítesz nagyapádnak almát szedni a párlathoz.
— Én rajzfilmet akarok nézni — motyogta Lilla sértetten, és pityeregni kezdett.
— Ne feleselj a nagyanyáddal! — rivallt rá Ilona.
Aztán fenyegető képet vágott, és sötét hangon folytatta:
— Ha most tovább bámulod a mesét, éjszaka eljön érted a televízió, magával ránt, és ledob egy komor föld alatti verembe. Ott egy gonosz sárkány marcangolja majd a szívedet, és soha többé nem láthatod sem az anyádat, sem az apádat.
Lilla halálra rémült, és gyorsan Anna háta mögé bújt.
— Segítesz szépen a nagypapádnak — jelentette ki Ilona, és máris azon igyekezett, hogy a kislány félelmét valami más irányba terelje.