— A könyveidet majd otthon bújod, világos?! Még hogy kisasszony módjára üldögélni… Beállítasz ide, mintha derült égből pottyantál volna, aztán azt képzeled, nálunk csak heverészni kell.
— Ilona, én szívesen segítek bármiben — nézett Anna a felpaprikázott asszonyra. — Csak kérem, ne ilyen hangon beszéljen velem. Miért kell folyton zsörtölődni? Mondja meg nyugodtan, pontosan mit szeretne, és megcsinálom.
— Nekem nincs szükségem a segítségedre — vágta rá Ilona fagyosan. — Segítségnek azt nevezik, amikor valakit megkérnek valamire. Én viszont semmire sem kértelek. Én a kötelességeidről beszélek.
— Ezt hogy érti? — Anna értetlenül meredt az anyósára.
— Úgy, ahogy mondom, kislányom. Te könyörögted ki, hogy Lillával ideköltözhessetek egy időre a Balaton mellé, miközben az én fiam érted robotol. Otthagytad Andrást egyedül, és most azt hiszed, itt valami előkelő üdülőben vagy. — Ilona hangja olyan hideg volt, mintha minden szót jégbe mártott volna.
— Úgy beszél, mintha az unokájának sem örülne igazán — felelte Anna összeszorított szájjal. Felkapta a bevásárlószatyrokat, és elindult velük a konyha felé.
— Az unokámnak mindig örülök. Az ő naplopó anyjának már jóval kevésbé — lépdelt utána az anyósa. — És még egyszer mondom, hogy jól megjegyezd: attól, hogy ebben a városban van strand, még nem azért jöttél, hogy egész nap pihenj.
— Előbb rendbe teszed velem a házat, aztán majd lazítgathatsz — kiáltotta utána Ilona. — Mozogj már gyorsabban, a vacsora nem fog magától az asztalra kerülni!
— Értettem, mindjárt nekilátok — motyogta Anna, és kedvetlen mozdulatokkal kezdte kipakolni az élelmiszereket.
— Ja, és a bevásárlás árát add ide! — szólalt meg követelőző hangon az anyósa.
— Nem gondolod komolyan, hogy a nyugdíjamból foglak etetni téged is. A szállásért, legyünk nagyvonalúak, nem kérek pénzt. De ebben a hónapban te gondoskodsz róla, hogy legyen mit ennünk. — Ilona úgy jelentette ki mindezt, mintha már régen eldöntött, megfellebbezhetetlen ítéletet közölne.
Anna a plafonra emelte a tekintetét, nagyot sóhajtott, majd szó nélkül kiment az előszobába a pénztárcájáért.
„Felesleges vitatkozni, csak még rosszabb lenne” — gondolta magában. „Nem akarok már az első napon jelenetet. Így is egészen más fogadtatásban volt részünk, mint amire számítottam.”
Visszament a konyhába, és átnyújtott Ilonának nyolcezer forintot.
— Ez kevés. Tegyél hozzá még ugyanennyit — mondta az anyósa, miközben elvette a pénzt, és fürgén a zsebébe csúsztatta.
— Ilona, ezt most komolyan mondja? — Anna döbbenten nézett rá. — Már így is többet adtam, mint amennyibe ezek a holmik kerültek.
— És szerinted ki cipelte őket ebben a hőségben? Hát nem vagy semmi… Pimasz is vagy, meg fukar is! — háborodott fel Ilona. — Holnaptól kezdve nemcsak te veszed meg mindenkinek az ételt, hanem te is hozod haza a boltból a szatyrokat.
„Jobb is lesz, ha én járok vásárolni” — gondolta Anna sértetten, miközben krumplit hámozott. „Legalább nem kell kétszeres árat fizetnem ezért a kéretlen kiszállításért.”
A kés tompán koppant a vágódeszkán, ő pedig fáradtan felsóhajtott. „Miért ilyen nehéz természetű András anyja? Hiszen semmi rosszat nem tettem ellene… Ő mégis mindenben talál valamit, amibe beleköthet.”
Estére Anna, a kislánya, Lilla, valamint Ilona és az após, László leültek vacsorázni. Anna rakott burgonyát készített, mellé pedig tejszínes mártásban sült csirkét tett az asztalra.
— Anyu, ez nagyon finom… — dicsérte Lilla, miután jóízűen megette a saját csirkedarabját. Aztán a tál felé nyúlt, ahol egy aranybarnára sült csirkecomb különösen étvágygerjesztően feküdt.