Tudják, én világéletemben irtóztam a botrányoktól. Ha valaki üvöltözni kezd, rögtön felszalad a vérnyomásom, a női hisztériától pedig szabályosan összeszorul az állkapcsom. Így amikor azon a reggelen lementem a parkolóba, és a vadonatúj, nedves aszfalt színű Suzuki Swift helyén csak üres beton ásított, nem kezdtem sikítozni. Megálltam, és némán bámultam az olajfoltot a földön.
A fülem zúgott, mintha hirtelen víz alá merültem volna.
A kulcs Lászlónál volt. Előző este megint elkérte „csak fél órára, a garázshoz”, aztán későn ért haza, és szó nélkül lefeküdt. Akkor még arra gondoltam: fáradt az ember, hadd pihenjen. Az autót két hónapja vettem, a saját pénzemből, abból, ami anyám lakásának eladása után rám maradt. Nem kacatokra gyűjtöttem, hanem szabadságra. Hogy kijuthassak a telekre, elhozhassam a palántákat, és hatvanévesen ne kelljen egy zsúfolt buszon zötykölődnöm egy zsák krumplival.
Felhívtam Lászlót. Vagyis a férjemet.
– Halló – morogta álmosan.
– Laci, hol van a kocsim?
Pont annyi csend lett, hogy magamban ötször is számolni tudjak.
– Éva, hát… úgy alakult… Csak ne húzd fel magad. Odaadtam Márknak pár napra. Megrendelései vannak, futárként kezdett dolgozni. A fiúnak most nagyobb szüksége van rá, mint nekünk. Te meg elmész busszal, nem olyan nagy ügy, ugye?
Ennyi. Nem az, hogy „elvittem”, nem az, hogy „bocsáss meg”. Hanem: „te elmész”.
Márk László fia az első házasságából. Huszonöt éves, megtermett férfi, aki sehol nem maradt meg egy hónapnál tovább. Egyszer szobát adtam neki, amikor hazakerült a szolgálat után. Két hét múlva eltűnt nagyapám ezüst cigarettatárcája. Márk azt állította, életében nem látta. László hitt neki. Én hallgattam. Most pedig ez a „gyerek” az én autómmal száguldozik a városban.
– Laci – mondtam olyan nyugodt hangon, mintha valami száraz jelentést olvasnék fel.