Aztán megszólalt. A hangja feltűnően nyugodt volt, szinte suttogásig halk.
– Vagyis ez a lakás nem is a tiéd?
– Papíron nem – felelte Bence. – De valójában…
– Ne, várj. – Nóra felemelte a kezét, mintha el akarná vágni a mondatot. – Te kitetted a feleségedet a saját lakásából. Lecseréltetted a zárat az ő saját lakásában. Aztán idehoztál engem, hogy beköltözzek az ő saját lakásába. Jól értem?
Bence nem válaszolt.
– Bence. Jól fogtam fel, mi történt?
– Ez ennél bonyolultabb…
– Nem – mondta Nóra. – Ez most kivételesen egyáltalán nem bonyolult.
Felállt. Kivitte a bögréjét a konyhába, majd visszajött. Egy darabig az ablakpárkányon álló orchideát nézte. Hosszan, különös arckifejezéssel, mintha csak most látná először.
– Az orchideát elviszem – közölte végül. – A holmijaimért hétvégén jövök. A többit intézd el egyedül.
Magára vette a kabátját, felkapta a növényt, és kilépett az ajtón.
A zár halkan kattant utána.
Bence a nappali közepén maradt. A polcon három üres váza sorakozott. A konyhában ott állt a kihűlő kávéval teli csésze. Odakint apró szemű eső hullott, egyenletesen, türelmesen, mintha semmi dolga nem volna a világon.
Pénteken ismét csengettek.
Amikor ajtót nyitott, Dóra állt előtte. Kabátban volt, a kezében egy kisebb táska. Mellette Gábor, a végrehajtó, irattartó mappával a hóna alatt.
– Megnézném, hogyan halad a kiköltözés – mondta Dóra.
Nem volt a hangjában diadal. Gúny sem. Úgy beszélt, ahogy az ember egy folyamatban lévő ügy állásáról érdeklődik. Tárgyilagosan.
Bence félreállt az útból. Dóra belépett, aztán lassan végigsétált a lakáson. Körbenézett, meg-megállt, mintha felmérné, mi maradt meg abból, ami egykor az övé volt. A polcnál időzött el, ahol régen a könyvei álltak, most pedig csak az a három üres váza.
Leemelte az egyiket, megforgatta a kezében, majd visszatette a helyére.
– Ha pakolsz, ezeket csomagold be rendesen – szólt Bencéhez. – Ne törjenek össze.
– Ezek nem az én vázáim.
– Tudom. Nóráéi. Add majd oda neki.
Ezután Gábor felé fordult.
– Kérem, jegyezze fel: a bent lakó személy értesítve lett, jelen van, a kiköltözés ténylegesen még nem kezdődött meg.
A végrehajtó bólintott, és írt valamit a papírjára.
Bence a fal mellett állt, és úgy figyelte őket, mintha nem is a saját életének egyik jelenete zajlana előtte. Nézte Dórát, aki csendesen járkált szobáról szobára, pont úgy, ahogy az ember hosszú távollét után visszatér a saját otthonába, és ellenőrzi, mi változott meg, mi maradt a helyén. Nézte Gábort a mappával, a hivatalos mozdulatokat, a toll sercegését.
– Dóra – szólalt meg végül.
A nő megfordult.
– Miért csinálod ezt?
Dóra egy pillanatig csak nézte. Nem volt a tekintetében gyűlölet. Elégtétel sem. Semmi fölösleges.
– Szükségem van a lakásomra – felelte. – Ennyi az egész.
Azzal elindult az ajtó felé.
Bence vasárnap költözött ki. Egy nappal a határidő előtt. Talán azért, mert nem akarta az utolsó percig húzni, talán azért, mert nem bírta volna végignézni, ahogy újra megjelennek a mappával és az igazolvánnyal. Az új zár kulcsait a szomszédasszonynál hagyta.
Kevesebb holmija volt, mint hitte. Ruhák, a laptopja, néhány doboznyi apróság, amelyről úgy gondolta, hozzá tartozik.
A három üres vázát újságpapírba tekerte. Gondosan, külön-külön. Nóra végül nem jött el értük személyesen; az egyik barátnőjét küldte, aki mindent egyetlen nagy szatyorba pakolt, és szó nélkül távozott.
Dóra két órával azután érkezett meg, hogy Bence elment. Belépett, letette a táskáját az ajtó mellé, majd lassan körbejárta a lakást. Benézett minden helyiségbe. Nem sietett. Úgy vizsgálta végig az otthonát, ahogy az ember egy hosszú kényszerű távollét után teszi: megvan-e minden, mi tűnt el, mi került máshová, és mi az, ami furcsa módon mégis ugyanaz maradt.
A konyhában, az ablakpárkányon világos, kerek nyom látszott ott, ahol korábban az orchidea állt. Dóra végighúzta rajta az ujját. Elgondolkodott egy másodpercre, aztán kitárta az ablakot.
Később elővette a kis kaktuszt, és a párkányra tette.
Ugyanarra a helyre.
A növény ott állt, mintha soha nem vitték volna el onnan.
– Mostantól ketten lakunk itt – mondta Dóra hangosan. – Te meg én.
A kaktusz természetesen nem felelt. De igazából nem is volt szükség szavakra.