Bence akkor éppen otthon volt. Reggel óta távmunkában dolgozott, a nappaliban ült a laptopja fölé görnyedve. Nóra még aludt. A csengő hangja nem volt bizonytalan vagy udvarias: kétszer szólt egymás után, szárazon, hivatalosan. Úgy csengetnek azok, akik nem készülnek sokáig várni, és biztosak benne, hogy ajtót nyitnak nekik.
Bence felállt, és kiment.
A küszöbön két ember várakozott. Az egyik egy negyven körüli férfi volt sötét dzsekiben, hóna alatt irattartóval; olyan arckifejezéssel, mint aki ezt a jelenetet már ezerszer végigcsinálta, és semmiféle emberi reakción nem lepődik meg. Mellette egy nő állt szigorú szabású kabátban, a kezében papírokkal.
– Kovács Bence? – kérdezte a férfi.
– Igen – felelte Bence.
– Gábor vagyok, bírósági végrehajtó. – Felmutatta az igazolványát. – Értesítést kell átadnom önnek egy kiürítési eljárás ügyében. Kérem, olvassa át, és írja alá az átvételt.
Bence először csak bámult rá. Három másodpercig a férfit nézte, aztán a mellette álló nőt, majd ismét a végrehajtót.
– Miféle kiürítési eljárás?
– Az ingatlan, amelyben ön jelenleg tartózkodik, Ladányi Dóra tulajdonát képezi – mondta a férfi változatlan, hivatalos hangon. – A tulajdonos keresetet nyújtott be a jogcím nélkül ott lakó személyek kiköltöztetése iránt. A bírósági határozat megszületett. Önnek tíz nap áll rendelkezésére, hogy önként elhagyja a lakást.
Ezzel átnyújtott egy borítékot.
Bence nem vette el azonnal. Mintha attól, hogy nem nyúl érte, az egész még visszafordítható maradna. Aztán mégis aláírt. A végrehajtó bólintott, összecsukta az irattartót, és a nővel együtt ugyanazzal a tárgyilagos sietséggel távozott, amellyel érkezett. A lépcsőházban újra csend lett.
A hálószoba ajtaja kinyílt, és Nóra jelent meg a folyosón. Köntös volt rajta, a haja összekócolódott, a fénytől hunyorogva nézett Bencére.
– Kik voltak ezek?
– Senkik – vágta rá Bence. – Menj vissza aludni.
Bement a dolgozószobába, és magára zárta az ajtót. Felbontotta a borítékot. Bírósági végzés. Három oldal apró, rideg, hivatalos betűkkel. Bence lassan olvasott. Egy-egy bekezdésnél visszatért az elejére, újra nekifutott, úgy, ahogy az ember azt olvassa, amit minden porcikája tagadni akar, miközben már pontosan érti.
Az ingatlant Ladányi Dóra a házasságkötést megelőzően szerezte. A tulajdonjog bejegyzésre került. Nem minősül közös vagyonként szerzett vagyontárgynak. A házasság felbontásra került. A kiürítés iránti keresetnek a bíróság helyt adott. Az önkéntes teljesítés határideje: tíz nap.
Tíz nap.
Bence letette a papírokat az asztalra. Mozdulatlanul ült vagy öt percig. Aztán felkelt, kiment a konyhába, és engedett magának egy pohár vizet. Az ablakon túl ugyanaz az udvar látszott, ugyanaz az eső, ugyanazok a parkoló autók. Minden a megszokott rendben volt. Csak éppen csütörtöktől számítva tíz napja maradt arra, hogy összepakoljon abban a lakásban, amelyet a sajátjának hitt. Amelyet ő újíttatott fel kétezer-tizennyolcban. Amelyet a barátainak úgy mutogatott: ez az én otthonom.
Csakhogy soha nem volt az övé.
Megpróbált felhívni néhány ismerőst, inkább tapogatózásképpen, hátha van valami kiskapu, valami lehetőség. Szinte mind ugyanazt mondták: ha házasság előtti vagyon, az nagyon erős jogi alap. Sajnálkoztak. Aztán hozzátették, hogy annak idején meg kellett volna nézni a papírokat. Köszönöm, mondta Bence. Rendkívül hasznos.
Végül Dórát hívta. Egyszer. Aztán még egyszer. Harmadszorra felvette.
– Mi folyik itt? – kérdezte Bence élesebben, mint szerette volna.
– Megkaptad az értesítést? – kérdezett vissza Dóra. Nyugodtan. Mintha egy munkahelyi megbeszélésen pontosítana valamit.
– Dóra. Ezt a lakást együtt vettük. Én fizettem a hitelt. Bíróságra viszem az ügyet. Követelem a részemet.
– Megteheted. Egy ügyvéd majd elmagyarázza, milyen esélyeid vannak. Bár úgy hallom, már érdeklődtél. Tíz napod van, Bence.
A vonal megszakadt.
Bence még sokáig ült a telefonnal a kezében. Az ajtón túlról beszűrődött Nóra hangja; valakivel nevetgélve telefonált. Később megszólalt a kávégép, majd hamarosan megérezte a frissen főtt kávé illatát.
Bence kiment a nappaliba.
– Beszélnünk kell – mondta.
Nóra letette a mobilját. Valamit megláthatott Bence arcán, mert a mosolya azonnal eltűnt.
És Bence elmondott mindent. A papírokat, a dátumokat, az ügyvédi telefonhívást, a pecsétes borítékot. Amikor a végére ért, Nóra egy ideig csak némán ült vele szemben.