Felszerelt egy világítós tükröt is, mert a régi szerinte „már egyáltalán nem illett oda”. A nappali polcáról leszedte Dóra könyveit, mondván, azok „szétverik az összképet”, és a helyükre három díszvázát állított. Üresen sorakoztak egymás mellett, tompa, matt felülettel, tökéletes rendben. Bence nézte őket, és nem érzett semmi megfoghatót. Vagy talán érzett, csak nem akarta néven nevezni, sőt még gondolatban sem szívesen közelített hozzá.
Dóra az egész hét alatt egyszer sem kereste.
Ez valamennyire meglepte. Nem számított jelenetekre, Dóra nem az a fajta nő volt, aki üvöltözve követeli vissza az igazát. De egy hívást azért várt volna. Egyetlen üzenetet. Valami próbálkozást, hogy beszéljenek, tisztázzanak, egyeztessenek bármiről. Nem történt semmi. Olyan kerek, sűrű csend maradt utána, hogy néha már szándékosnak tűnt, mintha valaki tudatosan tartaná fenn. Bence ezt az érzést rendre elhessegette. Gyakorlata volt abban, hogyan kell félretolni mindent, ami veszélyezteti azt a kényelmes tudatot, hogy neki van igaza.
– Szerinted jól fogadta? – kérdezte egyszer Nóra vacsora közben.
– Úgy tűnik – felelte Bence.
És majdnem el is hitte, amit mondott.
A kilencedik napon Márk telefonált. Nem volt különösebb oka, csak beszélgetni akart. Szóba került a foci, a munka, a belvárosi dugók, mindenféle hétköznapi semmiség. A beszélgetés legvégén aztán Dórára is kitértek. Márk ekkor, mintha csak mellékesen jutna eszébe, könnyed hangon megkérdezte:
– Figyelj, a lakás kinek a nevén van?
– Hogy érted? – Bence nem kapcsolt azonnal.
– Úgy értem, a papírok szerint. Ki szerepel tulajdonosként?
– Házasság alatt vettük. Közös vagyon.
– És biztos vagy benne, hogy ő nem intézett valamit a dokumentumokkal? Megnézted egyáltalán?
Hogy megnézte-e. Ugyan miért nézegetne olyasmit, ami magától értetődő? A hitelt szinte végig ő fizette.
– Minden rendben van, Márk – mondta Bence türelmetlenebbül, mint szerette volna. – Mire akarsz kilyukadni?
A vonal másik végén rövid hallgatás következett.
– Semmire. Csak eszembe jutott.
Ezzel vége is lett a beszélgetésnek. Bence letette a telefont. A konyha felé pillantott: Nóra éppen az egyik fiókban pakolászott, Dóra megmaradt holmijait hátrébb tolta, a saját dolgait pedig gondosan előre rendezte. Olyan természetességgel mozgott, mint aki már régóta itt él. Az orchidea a párkányon virágzott.
– Baj van? – kérdezte Nóra, és felnézett rá.
– Nincs semmi – válaszolta Bence.
Aztán bement a dolgozószobába. Leült az íróasztalhoz, felnyitotta a laptopot, és megkereste a beszkennelt iratokat tartalmazó mappát. Jelzálogszerződés. Tulajdoni lap. Bejegyzési határozat. Ritkán nyitotta meg ezeket a fájlokat; nem volt rá szükség, hiszen minden világosnak látszott.
Megnyitotta a tulajdoni lapot.
Elolvasta.
Aztán még egyszer végigfutott rajta.
Tulajdonos: Dóra.
Bence hátradőlt a székben. A fejében valami lassan, kellemetlenül kezdett átrendeződni. Igen, ő pénzt tett bele. Ő fizette a hitelt, legalábbis túlnyomórészt.
Csakhogy a bejegyzés dátuma az esküvő előtti időszakra esett. A név pedig nem az övé volt.
Másnap felhívott egy ismerős ügyvédet. Nem hivatalosan, időpont nélkül, csak „nézzünk rá, mit jelent ez” alapon. Röviden elmondta a helyzetet. Az ügyvéd csendben végighallgatta, majd csak annyit kérdezett:
– A tulajdonjog bejegyzése a házasságkötés előtt történt?
– Igen.
– Akkor ez az ő különvagyona. Házasság előtt szerzett ingatlan, nem minősül közös szerzeménynek.
– De én is fizettem a hitelt!
– Követelhetsz megtérítést bíróságon. Hosszú, költséges, és nincs rá garancia, hogy meg is ítélik. Főleg, ha ő már közben tett valamilyen jogi lépést.
Aznap éjjel Bence sokáig ébren feküdt. A mennyezetet bámulta, és nem tudta leállítani a gondolatait. Mellette Nóra nyugodtan aludt, egyenletes, békés lélegzettel. Az orchidea sötét foltként állt az ablakpárkányon. A nappaliban ott sorakozott a három új váza. Az ajtón az új zárak. Minden úgy történt, ahogy eltervezte.
Csakhogy a terv ezek szerint nem az övé volt.
És attól a szürke mappától, amelyet Dóra távozáskor magához vett – csendben, magától értetődően, úgy, ahogy az ember az egyetlen igazán fontos dolgot viszi el –, Bence azóta sem tudott szabadulni.
Dóra mégiscsak pénzügyi elemző volt.
Csütörtök délelőtt, fél tizenegy körül megszólalt a csengő.