Bence péntek este ért haza. Későn. Nem először, nem másodszor, és nem is huszonhetedszer; Dóra már régen leszokott arról, hogy az órát figyelje. Az óra úgyis mindig ugyanazt mutatta: azt, hogy ő vár, a férje pedig nincs sehol.
Bence belépett a szobába anélkül, hogy levette volna a cipőjét. Ez viszont új volt.
– Beszélnünk kell – mondta.
Dóra felnézett a laptop képernyőjéről. Ebben a mondatban, ebben a pontosan kimért hanghordozásban benne volt minden, amit hallania kellett. Még az is, amit Bence addig ki sem mondott.
– Akkor mondd – felelte nyugodtan.
A férfi zsebre dugta a kezét, az ablak mellé állt, háttal a fénynek, szemben vele. Szinte beállított póz volt, mintha előre eltervezte volna, hogyan mutat majd ebben a jelenetben.
– Azt szeretném, ha összepakolnál. – Rövid, jelentőségteljes szünetet tartott. – Többé nem laksz itt. A válókeresetet már beadtam.
– Értem – mondta Dóra.
Felállt. Átment a dolgozószobába, az íróasztalról elvett egyetlen tárgyat: egy vékony, szürke irattartót, tele dokumentumokkal. Betette a táskájába, behúzta a cipzárt, aztán felvette a kabátját.
Bence úgy nézte, mint akit kicsit csalódással tölt el, hogy elmaradnak a könnyek. Valami nagyobb jelenetre számított. Legalább kérdésekre.
– Ennyi? – kérdezte végül.
Dóra ránézett. Higgadtan. Úgy, ahogy az ember egy beszámolóban szereplő számra pillant: nem meglepetten, hanem pontos megértéssel.
– Ennyi – válaszolta.
Azzal kiment.
Az ajtó halkan csukódott be mögötte. Nem csapódott, nem remegtette meg a falat. És ez, Bence legnagyobb bosszúságára, egy pillanatra valami megmagyarázhatatlan nyugtalanságot ébresztett benne. De csak egyetlen másodpercre. Utána elővette a telefonját, és elküldött egy rövid üzenetet:
„Jöhetsz.”
A szeretőjét Nórának hívták. Harmincegy éves volt, ügyfélkapcsolati menedzserként dolgozott, divatos frizurát viselt, és szokása volt minden vacsorát lefényképezni, mielőtt hozzányúlt volna. Bence kilenc hónapja ismerte. Pontosan ennyi időnek kellett eltelnie szerinte ahhoz, hogy az ember biztosan tudja: ez komoly. Ha pedig komoly, akkor lépni kell.
Ideje volt zárat cseréltetni. Ideje volt felszabadítani a teret. Ideje volt új életet kezdeni – a szeretett nővel, a saját lakásában.
Ebben Bence teljesen biztos volt. A lakás az övé. Jó, a hitelt még Dóra vette fel, mielőtt megismerkedtek volna. De a törlesztést már a házasság alatt fizették, mindketten dolgoztak, mindketten tettek bele pénzt. Igaz, ő többet keresett. Igaz, a hitel lezárását lényegében ő vitte végig. Vagyis, a tények alapján, az ingatlan az övé. Legalábbis az ő logikája szerint ez megdönthetetlen volt.
Szombat reggel lakatost hívott. Délre már új zárak kerültek az ajtóra: fényesek, masszívak, három fordulatra záródók. Nóra két bőrönddel érkezett, meg egy zacskóval, amelyből egy orchidea kandikált ki. A virágot a konyha ablakpárkányára tette, pontosan oda, ahol Dóra korábban egy apró kaktuszt tartott. A kaktusz valamikor pénteken eltűnt. Bence nem vette észre, mikor, és nem is tulajdonított neki jelentőséget.
– Tetszik itt – mondta Nóra, miközben körbenézett a lakásban. – Tágas.
– Hamarosan felújítunk – felelte Bence. – Mindent lecserélünk.
Nóra bólintott, elővette a telefonját, és lefotózta az orchideát. Aztán az ablakot. Utána a kilátást is. Bence figyelte, és közben arra gondolt: igen, pontosan erről van szó. Egy új élet kezdete.
Az első hét meglepően könnyen telt. Bence időben járt haza. Nóra avokádós ételeket készített, meg olyan zöld leveleket tett a tányérra, amelyeknek Bence a nevét sem tudta. Esténként sorozatokat néztek. Mindez élőnek, valódinak hatott. Nem olyannak, mint ami korábban volt.
„Nem olyan, mint régen” – ismételgette magában Bence gyakran. Majdnem úgy, mint egy varázsigét. Vagy inkább úgy, mint valami önigazolást. A kettő közötti különbséget már nem igazán érzékelte.
Nóra eközben egyre komolyabban rendezkedett be. A hálószobában áthúzogatta a bútorokat, mert szerinte „így sokkal jobban mutat”.