Az ujjaim szinte maguktól jártak a képernyőn. Mintha éveken át csak arra készültek volna, hogy egyszer eljöjjön ez a pillanat.
– Most mutatok egy mutatványt – mondtam.
– Eszter… – Gábor felpattant.
– Ne merészeld.
– Elkéstél. Már merem.
Rányomtam a fizetés visszavonására, amíg még függőben volt, jóváhagyás nélkül. Aztán zároltam a kártyát. Végül leállítottam az autóra beállított befizetést is.
Gábor először fel sem fogta.
– Te mit műveltél?
– Visszaraktam a határokat a helyükre.
– Az az én autóm!
– A fizetés meg az enyém.
Kinga úgy ugrott fel, mintha darázs csípte volna meg.
– És a csempe?
– A csempe ma nem érkezik meg.
– Hétfőre hívtam a munkásokat!
– Gratulálok. Nekem is voltak terveim a fizetésemmel.
Erzsébet néni levegő után kapott.
– Pont a születésnapomon!
– Pontosan – feleltem.
– Így legalább biztosan emlékezetes marad.
Judit néni a szája elé emelte a szalvétát, de a szeme elárulta: majdnem nevetett.
Gábor egészen közel lépett hozzám.
– Felfogod te, hogy ez kívülről hogy néz ki?
– Tökéletesen. Hosszú évek óta először végre hasonlít az igazságra.
Már nyitotta a száját, hogy mondjon valamit, de Anna közénk állt. Nem szólt nagyot, nem csapott jelenetet. Csak odaállt. Alacsonyan, kezében a kissé összenyomott süteménnyel.
– Apa, ülj le.
És Gábor leült.
Ezért a mozdulatért gondolatban még egy hétig csókolgattam a lányomat.
Estére kiürült a konyha. Erzsébet néni átköltözött Kingához „pár napra, amíg a szíve rendetlenkedik”. Márk vitte Judit néni muskátliját, mert az öregasszony csak ennyit mondott: „Legalább valami megeredjen maguknál.” Kinga úgy csapta be az ajtót, mintha az is az ő tulajdona lett volna.
Gábor az előszobában maradt.
– Most boldog vagy? – kérdezte.
Éppen a tányérokat szedtem össze az asztalról.
– Nagyon.
– Tönkretetted a családi kapcsolatokat.
– Nem. Csak lekapcsoltam egy fizetést.
Gúnyosan felnevetett.
– Ennyire mulatságos?
– Egy kicsit igen.
És tényleg az volt. Keserűen, szárazon, majdnem illetlenül. Mintha huszonkét éven át ültem volna egy rossz színházi előadáson, és aznap végre kisétáltam volna a büfébe.
– Elmegyek anyámhoz – jelentette ki Gábor.
– Ő most Kingánál van. Igaz, a fürdőszobában nincs csempe, de majd csak megoldjátok.
Sokáig nézett. Arra várt, hogy megijedjek. Hogy utána rohanjak sállal, papuccsal, meg egy zacskó fasírttal.
Nem rohantam.
– A kulcsokat hagyd itt – mondtam.
– Tessék?
– A lakásom kulcsait. Tedd a szekrénykére.
– Eszter, ezt most komolyan gondolod?
– Ma először sikerült jó kérdést feltenned.
Elővette a kulcscsomót. Lassú mozdulattal, sértetten, mintha nem egy darab fémet kérnék vissza, hanem az érdemes férj kitüntetését tépném le róla. Letette a kulcsokat a reggel óta ott heverő nedves rongy mellé.
Az ajtó becsukódott mögötte.
Anna ekkor lépett ki a konyhából.
– Anya, jól vagy?
Felemeltem a süteményes dobozt. A krém ugyan kicsit szétcsúszott benne, de semmi tragikus nem történt.
– Kérsz teát?
Anna elnevette magát. Aztán én is.
Másnap reggel István hívott.
– Eszter asszony, akkor a szállítást biztosan töröljük?
– Biztosan.
– Értem. Ha viszont magának kellene valami javítás, csak szóljon. Csaptelep, ajtó, erkély, bármi. Megcsináljuk.
Ránéztem az erkélyajtóra, amelyet csak térddel lehetett rendesen becsukni.
– Az erkély – mondtam.
– Akkor azzal kezdjük.
Gábor egy hétig lakott Erzsébet néninél. Aztán visszakéredzkedett. Nem személyesen, hanem Annán keresztül. A lányom röviden továbbította az üzenetet:
– Apa azt kérdezi, beszélhet-e veled.
– Beszélhet – válaszoltam.
– A lépcsőházban.
Vasárnap jött. A folyosón állt egy zacskó mandarinnal, mintha csomagot hozott volna látogatóba.
– Rájöttem, hogy túl messzire mentem – mondta.
– Jó.
– Azért mi nem vagyunk idegenek.
– Egyelőre nem.
A vállam mögé pillantott, az ajtóra. Az új zárra, amelyet István szerelt fel. Szép zár volt, fényes, kissé kemény járású.
– Zárat is cseréltettél?
– Igen.
– Gyors voltál.
– Akciós volt.
Pislogott egyet. Én pedig elmosolyodtam. Csak féloldalasan, a szám sarkával.
A mandarint elfogadtam.
Kulcsot azonban egyelőre nem adtam.