Kinga lakásának felújításához nekem semmi közöm nem volt. Őszintén szólva náluk is alig jártam: egyszer szilveszterkor, egyszer azért ugrottam be, hogy bevigyek valamit Erzsébetnek, amikor valamiért a lányánál aludt, harmadszor pedig Márkot kellett elhoznom a szakközépiskolából, mert Kingának éppen „halaszthatatlan dolga” akadt.
A fürdőszobájuk tényleg siralmas állapotban volt, ezt nem vitattam. Csakhogy nálunk sem katalógusfotók között éltünk. A konyhai csap csöpögött, az erkélyajtót csak térddel lehetett rendesen becsukni, a hálóban pedig az ablak mellett felhólyagosodott a tapéta.
– Előbb a saját lakásunkat hozzuk rendbe – mondtam Gábornak egy hónappal korábban, amikor hazahozta az első csempekatalógust.
– A miénk ráér – felelte.
– Ott embereknek kell lakniuk.
Embereknek. Ezek szerint én valami cserepes fikusz lehettem a sarokban.
Aztán megindultak a telefonok. Kinga esténként Gábort hívogatta. Erzsébet pedig olyanokat sóhajtott, hogy még a falak is meghallják.
– Szegény Kingácska már teljesen kétségbe van esve.
– Márk ilyen nyirkos levegőben nő fel.
– Te persze, Eszter, nem vagy annak a fiúnak az anyja, ezt nem is értheted.
Ez volt a kedvenc mondata. Nekünk Gáborral Anna után nem született több gyerekünk. Én szerettem volna még egyet, de előbb pénz nem volt rá, aztán idő, végül Gábor egyszer csak kijelentette:
– Minek nekünk negyvenévesen megint pelenka? Mi már szabad emberek vagyunk.
Szabad emberek. Csak valahogy a szabadság neki jutott, nekem meg a bevásárlólisták.
Anna egyszer meghallotta, ahogy Erzsébet Márkról azt mondja: „az egyetlen fiúunoka a családban”. Olyan erővel tette le a bögréjét, hogy beleremegett az asztal.
– Nagyi, én sem a szomszédból kerültem ide, ha jól tudom.
Erzsébet mosolygott, mintha cukrot szórna a sértésre.
– Te lány vagy, Annácskám. Neked könnyebb. A lányok úgyis közelebb maradnak az anyjukhoz.
Anna később a konyhában odasúgta nekem:
– Anya, te ezt miért nyeled le mindig?
Épp kanalakat mostam.
– Nem akarok belőle nagy ügyet csinálni.
– Pedig ez már lángol.
Akkor legyintettem. Fiatal még, gondoltam, hirtelen természetű. Majd megtanítja az élet.
Mostanában egyre gyakrabban jut eszembe, hogy a fiatalok néha azért veszik észre előbb a tüzet, mert az ő szemük még nem szokott hozzá a füsthöz.
Erzsébet születésnapján aztán minden egyszerre szakadt a nyakamba, mintha külön erre a napra időzítették volna.
Reggel üzenetet kaptam a banktól: nagyobb összeget terheltek a kártyámra. Először azt hittem, valami hiba. Aztán megláttam a közleményt: építőanyag-áruház.
Azonnal hívtam Gábort.
– Hol vagy?
– A boltban. Akció volt, muszáj volt most elintézni.
– Te fizettél az én kártyámmal?
– Nem vettem le róla semmit, csak kifizettem. Ne csinálj már jelenetet.
– Gábor, ez majdnem az egész fizetésem volt.
Egy pillanatra elhallgatott.
– Eszter, úgy beszélsz, mintha idegen lennék neked.
Mindig ez történt. Előbb elvette, amire szüksége volt, aztán megsértődött, amiért észrevettem.
Dél körül megérkezett István a szerződéssel. Nem sokkal utána Kinga is betoppant, világos kabátban, telefonnal a kezében, olyan arccal, mint aki nem kérni jött, hanem átvenni a város kulcsait. Márk mögötte kullogott, nagyra nőtt kamasz, egyik fülében fülhallgatóval.
– Jaj, Eszterkém – énekelte Kinga. – Csak kérlek, ne idegeskedj. Mi mindent megértünk.
Ránéztem.
– Pontosan mit értetek meg?
– Hát hogy ez neked kellemetlen – mondta, és rögtön rá is mosolygott. – De hát anya miatt van az egész. Ő annyira aggódik értünk.
Erzsébet közben kijött a konyhából egy tányér szendviccsel.
– Ne kezdjétek az én ünnepemen. Mellesleg ma van a születésnapom.
Gábor vállon veregette Istvánt.
– Írjuk alá gyorsan, aztán kész. Eszter nálunk úgyis a papírok embere, szereti az ilyesmit.
István zavartan köhintett.
– Nekem a fizető fél aláírása kellene. Meg egy megerősítés arról, hogy a szállítás szombaton Kinga címére mehet.
– Aláírja – mondta Gábor.
Ez az egy szó, hogy „aláírja”, nagyobbat kattant bennem, mint bármelyik zár.
Letettem a rongyot a kis szekrény tetejére. Nedves volt, szürke és gyűrött; ahogy István mappája mellé került, szinte jelképpé vált. Családi címernek is beillett volna.
– Nem – mondtam.
Hirtelen csönd lett.
Gábor összevonta a szemöldökét.
– Mi az, hogy nem?
– Nem írom alá.
Erzsébet azon nyomban leült a hokedlire, mintha a saját lábai is megsértődtek volna rá, aztán nagy levegőt vett, mintha már készülne a következő jelenetre.