– Eszti, ne idegeskedj már. A csempét kifizettem a kártyáddal – jelentette ki Gábor a brigádvezető előtt, rám se emelve a tekintetét.
István, a munkások vezetője ott ácsorgott az előszobánkban, hóna alatt egy mappával. Úgy szorította, mintha orvosi leleteket hozott volna, csak éppen diagnózis helyett negyven doboz greslap és egy szombati kiszállítás szerepelt benne.
Én közben egy vizes rongyot markoltam. Az előbb mostam fel a padlót. Egy óra múlva érkeztek volna a vendégek: Erzsébet anyósom hetvenedik születésnapját ünnepeltük. Ő döntötte el, hogy nálunk legyen az összejövetel, mert „Eszternél mindig rend van, oda nem szégyen embereket hívni”.
Nálam. Persze.
– Milyen kártyával? – kérdeztem.
Gábor levette a kabátját, felakasztotta a fogasra, aztán István felé biccentett.
– A tiéddel. Elég magas rajta a keret. Majd visszaadom.
István inkább a lábtörlőt kezdte tanulmányozni. Szép lábtörlő volt, új darab. Három napja vettem, mert a régit Erzsébet anyósom „elővárosi vonatról felszedett rongynak” nevezte.
– Gábor – szólaltam meg halkan. – Mi nem beszéltünk semmiféle csempéről.
– Dehogynem beszéltetek – szólt ki Erzsébet a konyhából.
Az én sajtomat szeletelte az én késemmel, és olyan természetességgel rendelkezett, mintha nemcsak a konyha, hanem az egész életem fölött ő volna a háziasszony.
– Csak te már megint nem figyeltél. Kingánál a fürdőszoba rettenetes állapotban van. Penész a sarkokban, a gyerek meg allergiás.
Kinga Gábor húga volt. Negyvenhat éves. A „gyerek” már technikumba járt, de a család szemében Márk még mindig kisfiú maradt.
– És ehhez az én kártyámnak mi köze? – néztem Gáborra.
Végre rám pillantott. Fáradtan, úgy, ahogy az ember egy vízforralót néz, amelyik sehogy sem akar felforrni.
– Eszti, ne kezdd. Család vagyunk. Te mondogatod mindig, hogy a pénznek dolgoznia kell.
Én ilyet soha nem mondtam. Azt szoktam mondani, hogy a pénznek nem kellene minden hónap ötödikéig nyomtalanul eltűnnie.
Csakhogy Gábor családjában az én mondataim valahogy önálló életre keltek. Elvették őket tőlem, átrendezték, kicsit kiszínezték, aztán már egészen más jelentéssel adták vissza.
Gáborral huszonkét éve éltünk együtt. Nagy jelenetek nélkül. Még tányér is ritkán tört nálunk, mert mindig tartós darabokat választottam.
A lányunk, Anna felnőtt, férjhez ment, és a város másik végén béreltek lakást. Vasárnaponként átjött, tortát hozott, és szinte mindig ugyanazt kérdezte:
– Anya, te le szoktál ülni néha?
Én nevettem.
– Majd nyugdíjasként.
Gábor erre rendszerint megjegyezte:
– A mi Eszterünk egy kis motor.
Erzsébet pedig kijavította:
– Motor, motor, csak le ne álljon.
Nevettek rajta mindannyian. Én is. Akkor még tudtam nevetni.
Egy kisebb cégnél dolgoztam menedzserként. Nem kerestem vagyonokat, de biztosan jött a fizetés. Havonta kétszer utaltak, én pedig azonnal beosztottam: élelmiszer, rezsi, Erzsébet gyógyszerei, autórészlet, ajándékok Márknak, mert hol a kabátja lett kicsi, hol a telefonja számított elavultnak, hol pedig „már mindenkinek vettek ilyet a csoportban”.
Gábor szintén menedzserként dolgozott, csak egy építőipari cégnél. Szépen tudott beszélni. Olyan szépen, hogy néha magam is elfelejtettem: a csinos mondatok mögött többnyire az én bankkártyám áll.
– Eszti, most beletesszük a pénzt, később könnyebb lesz.
– Eszti, ez nem költekezés, hanem segítség.
– Eszti, te gyakorlatias vagy, nem fösvény.
Az utolsót mindig különösen gyengéden mondta. Én pedig abban a pillanatban megszűntem nőnek lenni, és banki igazolássá változtam: kiállítva fizetőképesség bizonyítására.
A lakás is az enyém volt. Apámtól örököltem. Gábor annak idején egy sporttáskával és egy konyhába szánt tévével költözött be. Egy év múlva a tévé elromlott, a táskát kidobtuk, Gábor viszont maradt. Ezt sosem tekintettem valamiféle áldozatnak. Hiszen család voltunk.
Erzsébet is lassan, fokozatosan került bele az életünkbe. Először csak „egy hétre a kórház után”, aztán „amíg ugrál a vérnyomása”, végül egyszerűen többé nem ment haza. Szobát adtam neki. Gábor akkor azt mondta:
– Te egy arany vagy.
Az arany pedig hamar megszokja, hogy nem viszik zálogházba.