— Remek — fordult Petra Olegovna a két munkatársa felé. — Pont az ilyen hozzáállás miatt lesz egy rendes épületből átjáróház. Az egyik nő dobozokkal járkál, a másik vödörrel, a harmadik kábelekkel. Aztán mindenki csodálkozik, hogy a normális bérlők elmenekülnek.
Az egyik alkalmazott zavartan elmosolyodott, a másik inkább a padlót kezdte nézni. Beléptem a liftbe, és letettem a dobozt a lábam mellé.
— A tisztességes bérlőt nem abból lehet felismerni, hogyan beszél azokról, akik dobozt visznek — jegyeztem meg nyugodtan.
Petra Olegovna közelebb hajolt hozzám.
— Figyeljen ide, én még csak most kezdtem itt dolgozni, de már látom, hogy a szokások felét meg kell majd változtatni.
— Kezdje a sajátjaival.
A két nő mozdulatlanná dermedt. A lift megérkezett arra az emeletre, ahová tartottam, én pedig kiléptem. A hátam mögül még hallottam Petra Olegovna hangját, elég hangosan ahhoz, hogy ne csak nekem szánja:
— Na, pontosan ezért nem szabad ilyen embereknek szabad bejárást adni.
Még aznap megkaptam tőle az első hivataloskodó levelet az épület adminisztrációján keresztül. Lilla továbbította nekem, mindössze ennyit írt hozzá: „Anna Viktorovna, elnézést, de sürgősnek állítja be.”
A levélben Petra Olegovna „illetéktelen személyekre” panaszkodott, akik állítása szerint akadályozzák az irodájuk működését, rendetlenséget okoznak a liftben, és kihívóan viselkednek. A végén azt kérte, vizsgáljuk felül a belépési szabályokat, és a cégük számára jelöljünk ki külön idősávot a teherlift használatára.
Kétszer olvastam végig az üzenetet. Nem azért, mert megsértődtem. Az utolsó sor miatt: „Ellenkező esetben kénytelenek leszünk tárgyalni a következő havi bérleti díj csökkentéséről.”
A bérleti díjuk havi hétszázhúszezer forint volt. Nem aprópénz, ezt elismertem, de közel sem olyan összeg, amely feljogosítana bárkit arra, hogy egy közös használatú épületet a saját igazgatói irodájává alakítson.
Rövid választ küldtem. Leírtam, hogy a belépési rend minden bérlőre azonos módon vonatkozik, a lift külön használata pedig kizárólag írásos egyeztetés után lehetséges, és csak akkor, ha azzal az épület többi használóját nem éri hátrány. A levelet nem tulajdonosként, hanem a tulajdonosi oldal megbízott üzemeltetőjeként írtam alá. Így volt egyszerűbb. Régóta nem szerettem minden apró ügyben a nevemet lobogtatni.
Ezután Petra Olegovna az őrségen próbálkozott. Másnap reggel, amikor megérkeztem, Gábor a pult mellett úgy nézett rám, mintha legszívesebben elsüllyedt volna a padló alá.
— Anna Viktorovna, hagyott itt egy utasítást — mondta, és átnyújtott egy lapot.
— Ki hagyta?
— Petra Olegovna. Azt mondta, ne engedjem fel önt az emeletükre előzetes telefonos egyeztetés nélkül.
Elvettem a papírt. Az állt benne, hogy a „szatyrokkal járó gazdasági nő” belépése a cég irodájába nem kívánatos, és minden ügyet az adminisztráción keresztül kell intézni.
— Gazdasági nő — olvastam fel halkan.
Gábor fülig vörösödött.
— Nem akartam átvenni, de azzal fenyegetőzött, hogy panaszt tesz az őrség vezetésénél.
— Ő nem az őrség vezetése — feleltem. — Ezt a lapot tedd félre. Még jól jöhet.
— Nem bántotta meg?
— Nem, Gábor. Én inkább megjegyzem az ilyesmit.
Nagyot sóhajtott.
— Tegnap engem is kioktatott. Azt mondta, túl engedékeny vagyok, és mindenkire mosolygok.
— Egy biztonsági őr mosolya nem szabályszegés — mondtam. — Az viszont már kérdéses, ha valaki idegenként utasításokat osztogat.
A hét végén Petra Olegovna nem egyedül szállt be a liftbe. Egy drága kabátos férfi állt mellette, valószínűleg üzleti partner vagy ügyfél lehetett. Amint meglátott, megváltozott az arca. Nem zavarba jött, épp ellenkezőleg: tanú előtt akarta megmutatni, ki parancsol.
— Már megint maga — szólalt meg. — Hová megy?
— A villanyszerelőhöz.
— Nekünk megbeszélésünk van. Ne zavarjon.
— A villanyszerelő nem váratható, ha melegszik az elosztószekrény.
A férfi erre felfigyelt.
— Gond van az árammal?
Petra Olegovna élesen felé fordult.
— Semmi komoly. Itt egyesek szeretnek mindent túldramatizálni.
Ránéztem.
— Az elosztószekrény általában nem értékeli, ha hangulati kérdésnek tekintik.
A férfi elmosolyodott, de rögtön igyekezett elrejteni. Petra Olegovna arca kivörösödött.
— Tisztában van vele, hogy egy cég igazgatójával beszél?
— Azzal vagyok tisztában, hogy egy emberrel beszélek a liftben.
— El fogom érni, hogy többé ne engedjék be ide.
— Próbálja meg — válaszoltam.
Kinyíltak az ajtók. A villanyszerelő már a szolgálati bejáratnál állt, és azonnal odaszólt:
— Anna Viktorovna, megnézzük az elosztót?
Petra Olegovna meghallotta, hogyan szólítanak. Egy pillanatra megrezzent az arca, de gyorsan visszavette a korábbi fölényes hangját.
— Akkor majd az ön Anna Viktorovnája magyarázza meg, miért kell az ügyfelemnek elosztószekrényekről szóló beszélgetéseket hallgatnia.
— Azért, mert a biztonság fontosabb, mint az ön pillanatnyi benyomása — mondtam, és a villanyszerelővel együtt elindultam.
Azt hihette volna az ember, hogy ennyi elég lesz ahhoz, hogy elgondolkodjon. Csakhogy az, aki megszokta, hogy nyomást gyakorol másokra, ritkán áll meg az első kellemetlenségnél. Inkább új pontot keres, ahol még erősebben tud szorítani.
Hétfő reggelre közös bérlői megbeszélést hívtam össze. Már korábban kitűztem az időpontot: napirenden volt a bejárati rész cseréje, a szemétszállítás rendje, valamint néhány iroda közüzemi tartozása is. Petra Olegovna utolsóként érkezett. Egy vékony mappát tett az asztalra, majd úgy ült le, mintha az egész értekezletet kizárólag az ő kedvéért szervezték volna.
— Remélem, ma végre szó lesz az épület üzemeltetésének színvonaláról is — mondta köszönés helyett.
A tárgyalóban több iroda képviselője ült: egy könyvelő, egy kis stúdió tulajdonosa és a nyomdai műhelyből érkezett férfi is helyet foglalt.