A csizmáján ott száradt a novemberi sár szürkésbarna nyoma, a szeme alatt pedig olyan mély árkok húzódtak, mintha hetek óta nem aludt volna rendesen.
– Laci, én ezt már nem bírom tovább – mondta tompán, fel sem nézve, miközben a csizmáját próbálta lerángatni a lábáról. – Ez a jelentés teljesen kicsinál. Holnap beadom a felmondásomat, esküszöm. Most csak arra vágyom, hogy eldőljek valahol, és tavaszig fel se ébredjek…
Végre kihúzta magát, a kabátot felakasztotta a fogasra, aztán papucsba bújva, fáradtan csoszogott a konyha felé.
A küszöbnél azonban megtorpant.
A régi, megszokott, évek alatt megkopott konyha, a zörgő hűtővel és a mindennapi rendetlenséggel mintha eltűnt volna. A helyén egy meleg fényben úszó, apró, békés sziget állt. A sült hús illata finoman keveredett a virágok könnyű aromájával.
– Hűha… – ennyit tudott csak kipréselni magából Anna. A hangja megremegett.
Lassan a férje felé fordult.
– Laci… Mi ez az egész? Mi történik itt?
– Hát… mi lenne? – László zavartan megvonta a vállát, közben igyekezett elrejteni a megégetett ujját. – Húsz év, Annám. Porcelánlakodalom. Arra gondoltam… ideje kirángatni magunkat ebből a mocsárból. Csinálok neked egy meglepetést.
Anna tekintete végigsiklott a gyertyákon, a terítőn, a hibátlanul elkészített steakeken. A szája széle megremegett, majd a könnyek hangtalanul lecsorogtak az arcán.
– Hé, mi a baj? – László azonnal odalépett hozzá, és átkarolta a vállát. – Elrontottam valamit? Nem szereted már a húst?
– Mindent tökéletesen csináltál, Lacikám – suttogta Anna, és az arcát a férje mellkasába temette, miközben úgy zokogott, mint egy kislány. – Csak… én elfelejtettem. Én, ostoba, reggel felkeltem, és eszembe sem jutott, milyen nap van ma. Csak számok meg táblázatok kavarognak a fejemben. Bocsáss meg.
– Akkor nem hiába találtam ki az egészet – felelte László halkan, és gyengéden megcsókolta. – Valakinek emlékeznie kell rá, miért is kezdtük el ezt az egészet húsz évvel ezelőtt. Gyere, üljünk le, mielőtt kihűl a vacsora.
Leültek a parányi konyhájukban, kortyolták a fanyar bort, és emlékeket húztak elő a múltból.
Szóba került az első albérletük, meg az a bizonyos vízforraló, amelyet már az első héten sikerült leégetniük. Felidézték, hogyan rajzolta össze Márk háromévesen filctollal az új tapétát, és hogy ők ketten milyen kétségbeesett nevetéssel próbálták lesikálni róla a színes firkákat. A nap folyamán rájuk rakódott fáradtság lassan, észrevétlenül oldódni kezdett a gyertyák szelíd fényében.
– Tudod, akkor azért én is nagyon elszomorodtam azon a vízforralón – vallotta be egyszer csak Anna, miközben levágott egy falatot a húsból. – Annyira szerettem volna azt a kis szíves karkötőt.
László csak mosolygott, és a szemébe nézett.
– Emeld fel a szalvétát.
Anna értetlenül összevonta a szemöldökét, aztán óvatosan megfogta a vászon szélét, és félrehajtotta. A következő pillanatban mozdulatlanná dermedt. Az asztalon egy bársonnyal bevont kis doboz feküdt. Letette a villát, engedetlenül remegő ujjakkal felnyitotta a fedelét, és elakadt a lélegzete. A hófehér párnácskán vékony ezüstszív csillant meg. Pont az a fajta, amely után fiatalon annyira vágyott.
– Ne haragudj, hogy ilyen sokáig tartott – mondta László csendesen.
Anna nem válaszolt semmit. Csak áthajolt az asztal fölött, és szorosan, hosszan megcsókolta a férjét. Abban a pillanatban, az öreg konyhájukban, a mosatlan lábasok és a félbehagyott javítások között, nyoma sem maradt a hétköznapok szürkeségének.
Csak ők voltak ott: egy család, amely két évtizeden át meg tudta őrizni a legfontosabb kincsét.