Hat órakor, amint lejárt a munkaidő, László szinte kiröpült az irodából, és egyenesen a hipermarket felé vette az irányt. Ebédszünetben értelmetlen lett volna bevásárolnia: a hús a fülledt irodában estig biztosan tönkrement volna.
A hentespultnál hosszan válogatott, míg végül kiválasztott két gyönyörű, márványosan erezett marhaszeletet steaknek. Mellé került a kosarába egy darab kéksajtos különlegesség, egy üveg olívabogyó, egy nagy fürt ropogós szőlő és egy palack jó minőségű, egyáltalán nem olcsó száraz vörösbor.
– Egyszer él az ember – morogta maga elé a pénztárnál, amikor meglátta a végösszeget a blokkon.
Hazafelé még betért egy virágüzletbe is. Odabent párás volt a levegő, és friss, nedves zöld illat lengte be a helyiséget.
– Jó estét. Egy csokrot szeretnék – fordult a virágkötőhöz, egy nagyjából vele egykorú nőhöz. – Évfordulóra lesz. Húsz éve vagyunk együtt.
– Porcelánlakodalom! Szívből gratulálok – mosolyodott el az asszony. – Rózsát? Liliomot? Mit szeret a felesége?
László egy pillanatra elgondolkodott.
– Tudja, Anna ki nem állhatja azokat az óriási, súlyos csokrokat, amik csörgő celofánba vannak bugyolálva. Inkább valami olyat szeretnék, ami… él. Könnyed. És azért látszódjon rajta, hogy nem a metróaluljáróban kaptam fel az első kezem ügyébe kerülő seprűt.
A virágkötő értőn bólintott. Tíz perc sem telt bele, és László már egy különleges, finoman összeállított csokrot tartott a kezében: halvány színű boglárkák, eukaliptuszágak és apró bokros szegfűk simultak egymáshoz, az egészet egyszerű szaténszalag fogta össze.
Úgy ért haza, mintha szárnyakat kapott volna. A lakás szokatlan esti csenddel fogadta; Márk engedelmesen elment a nagymamájához. László ledobta a kabátját, és azonnal munkához látott.
Ekkor megcsörrent a telefonja. Anna üzent: „Laci, ne haragudj, a főnök rám borított egy rakás javítást. Nyolc körül érek haza. Vacsorával ne bajlódj, majd főzök egy kis gombócot, semmi erőm.”
László elmosolyodott. „Tökéletes – gondolta. – Így még előnyöm is van.”
A tálalószekrény mélyéről előkereste a lenvászon abroszt, amelyet csak szilveszterkor szoktak az asztalra teríteni, és gondosan kivasalta. Elővette az ünnepi készlet szebb tányérjait, majd talált két épen maradt gyertyát is a tavalyiak közül. A csokor végül egy vázában, az asztal közepén kapott helyet.
Pontban fél nyolckor a felforrósított grillserpenyőbe fektette a steakeket. A konyhát hamarosan betöltötte a sült hús és a rozmaring sűrű, étvágygerjesztő illata. Főzés közben sikerült megégetnie az ujját egy kipattanó olajcseppel, leejtette a villát a padlóra, és a kedvenc pólóját is összekente liszttel. De amikor az óra öt perc múlva nyolcat mutatott, minden készen állt.
A húsok előmelegített tányérokon pihentek, a bor a nyitott palackban „lélegzett”, a gyertyák lágy, meleg fényt vetettek a régi konyha falaira. Anna helyével szemben, a gondosan összehajtott szalvéta alatt ott lapult a bársonydoboz a karkötővel.
Az előszobában kattant a zár. László mély levegőt vett, lekapcsolta a mennyezeti lámpát, csak a gyertyákat hagyta égni, aztán kilépett a folyosóra.
Anna úgy festett, mintha egész nap vagonokat pakolt volna. A vastag télikabát szinte túl nagynak tűnt rajta.