Virág.
Vacsora.
Valami rendkívüli.
A harmadik pontnál megállt a keze. Nézte a két szót, aztán keserű félmosoly húzódott a szája szélére.
– Valami rendkívüli – suttogta bele a konyha csöndjébe. – Persze. Mintha csak úgy leakasztaná az ember a fogasról.
A fejében azonnal megjelentek a filmekből ismert, fényesre csiszolt jelenetek: elegáns étterem, Anna estélyiben, pincér hófehér kendővel a karján, pezsgőspohár alján csillogó gyémántgyűrű.
Az ő valóságuk azonban egészen más díszletekből állt. Részletre vett új hűtő, az anyja egyre makacsabb magas vérnyomása, meg egy hatodikos fiú, aki még halálos fenyegetésre sem találta meg a saját holmijait.
– Apa, hol vannak a szürke zoknijaim? – Márk jelent meg a konyhaajtóban. Ásítozott, közben borzas haját vakargatta, mintha csak most tért volna vissza egy hosszú csatából.
László nagy levegőt vett, becsukta a füzetet, és a fiára nézett.
– A komódban, Márk. Ott, ahol nagyjából öt éve laknak.
– Nincsenek ott – rázta a fejét makacsul a fiú. – Komolyan mondom. Az egész polcot feltúrtam.
László szó nélkül bement a gyerekszobába, kihúzta a komód második fiókját, és első mozdulattal kiemelt belőle egy pár szürke zoknit. Pont középen hevertek, látványos bizonyítékaként annak, hogy a világegyetem még nem omlott össze.
– Varázslat – jegyezte meg bölcs nyugalommal, miközben átnyújtotta. – A tárgyak megtalálásának titka: ki kell nyitni a szemed.
– Apa, te meg mit művelsz? – Márk gyanakodva hunyorgott rá, mostanra valamivel éberebben. – Szerda reggel hétkor te túl jó formában vagy. Történt valami?
– Történt bizony – László megveregette a vállát. – Anyáddal ma van a házassági évfordulónk. Jól figyelj: suli után egyenesen nagyihoz mész. Tegnap este már megbeszéltem vele, sütött káposztás pitét. Ott is alszol, és holnap onnan mész iskolába.
– Azta! – Márk szeme elkerekedett. – Akkor ti valami romantikázást terveztek?
– Inkább megpróbálom kirángatni anyádat abból a gödörből, amibe belesüllyedt – felelte László komolyan. – Na, irány mosakodni.
Ebédidőben László szinte megszökött az irodából.
Határozott léptekkel indult a közeli bevásárlóközpont ékszerüzlete felé. Odabent drága parfüm illata úszott a levegőben, a háttérben halk zene szólt. Megállt az ezüstékszerekkel teli vitrin előtt, és hirtelen úgy érezte magát, mint egy ügyetlen kamasz az első randevúja előtt.
– Segíthetek választani? – lépett mellé nesztelenül egy mosolygós eladó.
– Igen – László megköszörülte a torkát. – Karkötőt keresek. Vékonyat, ezüstből. Legyen rajta egy apró szív.
A lány több darabot is kitett elé egy bársonnyal borított tálcára.
László azonnal felismerte azt, amelyikért jött. Tizenöt év alatt alig változott a forma: finom láncszemek, rajta parányi medál, benne élénken szikrázó cirkónia.
– Túlságosan közhelyes, ugye? – kérdezte félmosollyal, miközben az ékszert nézte.
– Ami szívből jön, az sosem közhely – válaszolta az eladó gyakorlott kedvességgel.
– Akkor csomagolja be. A legszebb dobozba, ami csak van.
A munkaidő hátralévő része végtelennek tűnt.