– László, nézd már, hát nem gyönyörű? – Anna szinte odatapadt az ékszerüzlet fényben úszó kirakatához, és elbűvölten bámulta azt a vékony ezüst karkötőt, amelyen apró, cirkóniaköves szívecske csillogott.
Akkor huszonhét éves volt. Öt éve éltek házasságban, egy bérelt, egyszobás lakásban húzták meg magukat a város szélén, és minden fillért félretettek, hogy egyszer meglegyen a lakáshitelhez szükséges önrész. László fejben gyorsan végigszámolta a sovány kis költségvetésüket, nagyot sóhajtott, majd gyengéden elhúzta a feleségét a kirakat elől.
– Annácskám, most inkább ne. Tudod, a vízforralónk is nemrég adta meg magát, fazékban melegítjük a vizet a tűzhelyen. Zárjuk le ezt a hónapot, megkapom a prémiumot, és akkor tényleg megvesszük. Megígérem.
Anna akkor csak elmosolyodott, bólintott, aztán továbbmentek, hogy megvegyék a legolcsóbb elektromos vízforralót, amit találtak.
Utána jött a lakáshitel, a végtelen túlórák, a hétvégi maszekmunkák, majd a felújítás, amit szinte teljes egészében a saját kezükkel csináltak végig.
Később végre megszületett Márk, és a kiadásaik hirtelen a többszörösükre nőttek. A megígért karkötő pedig ott maradt valahol a múlt egyik kirakatában, lassan eltűnve a rezsiszámlák, a gyerek téli overáljai és az édesanyjának kiváltott gyógyszerek között.
László kinyitotta a szemét, és a hálószoba sötét mennyezetére meredt.
Odakint fagyos, nyirkos novemberi reggel derengett. Az ébresztő csörgéséig még nagyjából fél óra volt hátra.
A félhomályban a felesége egyenletes lélegzetét figyelte. Anna az ágy legszélén aludt, fázósan maga alá húzott lábbal, az álláig felrántott takaróval. Világos haja kócosan szétterült a párnán; az arcán bizonyára ott húzódott a párnahuzat gyűrődéseinek halvány lenyomata.
Előző este teljesen kimerülten ért haza a munkából. Egy teljes órán át ült a konyhában Márk füzetével a kezében, és próbálta beleverni tizenkét éves fiuk fejébe, hogyan is kell közönséges törteket összeadni. Ezután éjfélig a negyedéves jelentést rakta össze, majd szinte gépiesen elmosogatott.
– Húsz év – formálta hangtalanul László, miközben Anna hátát nézte, amely még álmában is feszültnek tűnt. – Húsz év, az ég szerelmére.
A huszadik házassági évfordulójuk gondolata már két hónapja ott lógott fölötte, mint valami láthatatlan fenyegetés.
Máskor az ilyen napokat valahogy letudták. A hétköznapok rohanásában az ünneplés többnyire kimerült egy munkából hazafelé vásárolt tortácskában, egy sietős pusziban az arcra, meg abban a megszokott mondatban: „Na, boldog évfordulót nekünk, ezt az évet is kibírtuk.” Most azonban Lászlót hirtelen valódi félelem szorította össze.
Tegnap este, amikor Anna fáradt mozdulatokkal dörzsölte a tányért a mosogatószivaccsal, és üres tekintettel bámult ki a fekete ablakra, egyszer csak beléhasított a felismerés: ha így mennek tovább, nem férj és feleség lesznek többé, hanem két ember, aki ugyanazon a lakcímen él.
A szerelem ritkán hal bele nagy veszekedésekbe vagy árulásokba. Sokkal gyakrabban fullad meg csendben, a mindennapok pora, a befizetetlen csekkek és a soha véget nem érő teendők alatt.
László óvatosan felkelt, vigyázva, hogy a matrac ne nyikorogjon, magára kapta a köntösét, és kisurrant a konyhába.
Bekapcsolta a vízforralót, elővette a felső fiókból a bevásárlólistákhoz használt jegyzetfüzetet meg egy tollat. A tiszta lap tetejére néhány határozott vonással felírta: rövid terv a házasságuk megmentésére.