Az addig az egész életemet egyben tartó apró alkatrész hirtelen megrepedt, majd üresen fordult egyet, mintha többé semmihez nem kapcsolódna.
Felálltam. Kimentem a konyhába, elővettem az elsősegélydobozt, kerestem gézt és ragtapaszt. Lefertőtlenítettem a vágást, aztán szorosan bekötöztem az ujjamat. Minden mozdulatom pontos volt, tárgyilagos és gépies. Túlságosan is nyugodt. A fejemben tompa, kongó csend terjengett. Közben a nappaliból átszűrődött a nevetés, az evőeszközök csörrenése, Mária hangja, ahogy újabb teát kért. Ették a tortámat. És észre sem vették, hogy már nem ülök velük az asztalnál.
A telefonom az ablakpárkányon hevert. Felvettem, megnyitottam a szállásfoglaló alkalmazást. A keresési előzmények között még ott maradt egy három hónappal korábbi találat: a „Csendes Kikötő” nevű vidéki butikhotel a szomszédos megyében. Gáborral valamikor azt terveztük, hogy az évfordulónkon elutazunk oda, de végül minden meghiúsult, mert Mária váratlanul beállított a derékfájásával, és természetesen nálunk kellett lábadoznia. Rányomtam a „foglalás most” gombra. A rendszer készségesen kiírta a visszaigazolást: egyágyas szoba reggelivel. Ezután megvettem a jegyet a legközelebbi vonatra. Alig több mint egy óra múlva indult.
A hálószobába már óvatosan mentem be, nehogy felhívjam magamra a figyelmet. A szekrény felső polcáról leemeltem azt a kisebb utazótáskát, amelyet az előző út óta ki sem pakoltam rendesen. Beledobtam egy váltás fehérneműt, egy pulóvert, farmert, a neszesszeremet. Az irataim, a pénztárcám is belekerült. Semmi másra nem volt szükségem.
A konyhában letéptem egy lapot a hűtőre tapasztott jegyzettömbből, és a bekötözött ujjaim közé szorított tollal ráírtam: „Elmentem megünnepelni. Nélkülem is boldogultok.” A cetlit az asztalra tettem, majd a sótartóval lesúlyoztam, hogy ne csússzon le.
Aztán nesztelenül, akár egy egér, kiosontam az előszobába. Felvettem a kabátomat, belebújtam a cipőmbe, résnyire nyitottam a bejárati ajtót. A nappaliból Mária hangja hallatszott:
— …én meg mondom neki, hát meny vagy, vagy micsoda? Ezt azért illene megérteni…
Nem vártam meg a mondat végét. Kívülről behúztam magam mögött az ajtót, és gyors léptekkel elindultam a lift felé.
A lépcsőházban dohos nedvesség és állott dohány szaga keveredett. Megnyomtam a hívógombot, és csak akkor vettem észre, milyen vadul ver a szívem. Nem félelemtől. Nem is bánattól. Valami különös, régen elfelejtett érzéstől. Azt hiszem, szabadságnak hívták. Akkor éppen nedves vakolat és őszi hideg illata volt.
Kiléptem az utcára. Az apró esőcseppek azonnal ráültek a hajamra. Esernyőt nem hoztam, de nem érdekelt. Gyorsan mentem a buszmegálló felé, egyik kezemmel a táska pántját markolva, és egyszer sem néztem vissza.
A vonaton alig ültek. Az ablak mellé telepedtem, a táskámat a szomszédos ülésre raktam, homlokomat pedig a hideg üvegnek támasztottam. Odakint esőtől ázott ligetek, szürke panelházakból álló külvárosi tömbök úsztak el mellettem, aztán lassan földek következtek, kopáran, télre letarolva. Az eső egyhangú ütemben kopogott a kocsi tetején. A hangszóróból halkan valami állomási rádió szólt, egy női hang egy kilencvenes évekbeli régi dallamot énekelt, amitől összeszorult a mellkasom.
A telefonom kijelzővel felfelé feküdt az ölemben. Nem tudtam letenni. Pár percenként ránéztem az üzenetekre, teljesen értelmetlenül, hiszen semmilyen értesítés nem érkezett. A családi csoportban azonban zavartalanul folyt tovább az élet. Júlia feltöltött egy videót, amelyen Benedek egy darab tortával a szájában táncolt. Mária rögtön odaírta: „Micsoda tündéri kisfiú, kiköpött Gábor gyerekkorában.” Péter egy mosolygós hangulatjellel reagált. Gábor hallgatott.
Arról, hogy a beszélgetés egyik tagja egy órával korábban eltűnt az ünnepi asztal mellől, senki egyetlen szót sem ejtett. Mintha soha nem is lettem volna ott. Mintha elég lett volna kilépnem a szobából ahhoz, hogy megszűnjek létezni számukra.
Két óra utazás után végre megrezzent a készülék. A rezgéstől összerezzentem, kis híján ki is ejtettem a kezemből. A kijelzőn megjelent a név: „Gábor”. A szívem nagyot dobbant. Eszébe jutottam. Keres. Aggódik.
Megnyomtam a fogadás gombot, és a fülemhez emeltem a telefont. Próbáltam úgy megszólalni, hogy ne remegjen a hangom.
— Halló.
— Eszter, figyelj már — hallatszott a jól ismert hang, kissé ingerülten, valahogy távolról, mintha a szoba túlsó végéből beszélne. — Anya azt mondja, lefagyasztottad a fasírtot? De hol van a friss darált hús? Vacsorázni akarunk, Júlia meg a gyerekek holnapig maradnak, kéne valamit főzni. Te egyáltalán hol vagy?
Nem válaszoltam. Csak bámultam az ablakon túl elsuhanó sötét fenyőtörzseket, és egyetlen hang sem jött ki a torkomon. Belül jéghideg üresség kezdett tágulni. A darált húsról kérdezett. Nem arról, hogy hol vagyok. Nem arról, mi történt. Nem a vérző ujjamról, nem az asztalon hagyott üzenetről.
— Halló, Eszter? Itt vagy még?
— Gábor — mondtam végül. A saját hangom olyan halknak és nyugodtnak tűnt, mintha nem is én beszélnék. — Ma van a születésnapom.
A vonal túlsó végén néhány másodperces csönd támadt. Hallottam, ahogy valahol a nappaliban Júlia kiált valamit, Benedek pedig visítva nevet. Aztán Gábor nagyot fújt.
— Hát én… — akadt el. — Boldog születésnapot. Na de figyelj, gyere haza, jó? Ne csinálj hülyeséget. Anya már így is morgolódik miattad. Minek kell ezt a drámát rendezni? Komolyan mondom, pont most találtad ki? Indulj vissza, vacsorát kell csinálni, én meg éhes vagyok, mint a farkas.
Lehunytam a szemem. A szemhéjam forrón lüktetett, és végre végigfolytak az arcomon azok a könnyek, amelyeket egész nap visszatartottam. De már nem azért sírtam, mert a férjem megbántott. Hanem mert hirtelen mindent megértettem.
A szemközti ülésen utazó asszonynak igaza volt. Hetven körül járhatott, fáradt, mégis meleg tekintetű nő volt, aki fél órával korábban ült le velem szemben. Egyszer csak előrehajolt, és halkan megkérdezte:
— Valami ünnep van ma magának? A szemén látom, hogy nem vidám.
Akkor csak bólintottam, még nem sejtve, hogy öt perc múlva megszólal a telefonom. Aztán beszélgetni kezdtünk. Ő a lányához utazott vidékre, és az unokáiról mesélt. Én pedig, magam sem tudom, miért, elmondtam neki, hogy a saját születésnapomon szöktem el otthonról.
Most, a telefonbeszélgetés után ugyanez az idegen asszony mély együttérzéssel nézett rám. Ott ült velem szemben, az ölében egy kopott táskával, és anélkül értett meg mindent, hogy bármit magyaráznom kellett volna.
— Kislányom — szólalt meg csendesen, miután letettem a telefont, és üres tekintettel bámultam magam elé —, a telefonban lévő üresség sokkal ijesztőbb, mint a kiabálás. A kiabálásban még van indulat. Még van benne szándék, hogy visszatartsanak. De a közöny… az már diagnózis. Maga nekik nem ember, hanem feladat. Egy feladatnak pedig nincs joga megsértődni.
Felzokogtam. A kabátom ujjával letöröltem a könnyeimet, és bólintottam. Az asszony többet nem mondott. Csak ült mellettem csendben, az ablak felé fordulva, amíg én lassan összeszedtem magam.
Mire a vonat megérkezett a célállomásra, már szürkület borult a környékre. Az eső elállt, de az ég alacsonyan, ólomszürkén nehezedett a tájra. Leszálltam az üres peronra, mélyen beszívtam a hideg, ázott avar szagú levegőt, majd taxit hívtam a hotelhez.
A „Csendes Kikötő” kisebb volt, mint amire emlékeztem a képek alapján, de ízlésesebb annál. Fehér épület, nagy üvegfelületek, meleg sárga fényekkel megvilágítva. Bent barátságos előtér fogadott dizájner fotelekkel, a recepciónál pedig egy fiatal lány mosolygott rám sötétkék egyenruhában. Kávéillat és valami fás, elegáns aroma lebegett a levegőben. Hirtelen úgy éreztem, nem illek ide. Túlságosan hozzászoktam már a pirított hagyma és az öblítő illatához.
Megkaptam a harmadik emeleti szobám kártyáját. Lifttel mentem fel, beléptem, és első dolgom volt behúzni a vastag függönyöket. A csend szinte természetellenesen sűrű volt. Nem szólt televízió a fal túloldalán, nem hallatszott Benedek rikácsolása, nem csörömpölt edény a konyhában. Csak a szellőző halk zúgása és az állólámpa puha fénye töltötte be a szobát.
A táskámat ledobtam a fotelbe, aztán az ablakhoz léptem. A szoba egy keskeny folyóra nézett, amely a szürkületben feketének tűnt; a túlsó parton csak néhány távoli fény pislákolt. Sokáig álltam ott mozdulatlanul, a vizet figyelve, mígnem a gyomrom tompa fájdalommal jelezte, hogy egész nap alig ettem valamit.
A hotel éttermében kevés vendég volt. Mindössze két asztalnál ültek. Az ablak melletti helyet választottam, és rendeltem egy steaket zöldségekkel, mellé egy pohár vörösbort. A pincér, egy fiatal fiú divatos frizurával, udvariasan megkérdezte:
— Valamilyen alkalmat ünnepel?
Azt akartam mondani, hogy nem. Mégis más csúszott ki a számon.
— Születésnapom van.
— Ó, akkor boldog születésnapot! — mosolyodott el. — Esetleg desszertet hozhatok? Ma nagyon jó a Napóleon-szeletünk, és megkérhetem a cukrászokat, hogy írjanak valamit a tányérra.
— Igen — feleltem rövid hallgatás után. — Hozzon egy szeletet. És ha lehet… egy gyertyát is.
— Természetesen, megoldjuk.
Elment, én pedig ott maradtam az asztalnál, ujjaim között a borospohár szárát forgatva. A bor fanyar volt, enyhén kesernyés. Kortyoltam belőle, és váratlanul rájöttem, hogy mosolygok. Nem vidáman, nem felszabadultan, inkább keserűen, féloldalasan. Egy olyan nő mosolya volt ez, aki magának rendel gyertyát, mert senki másnak nem jutott eszébe.
Amikor kihozták a steaket, lassan ettem. Szinte ünnepélyesen. Minden falatot alaposan megrágtam, éreztem az ízeket, nem csak futtában nyeltem le az ételt, ahogy otthon szoktam a főzés és a mosogatás között. Később megérkezett a desszert is. A fehér tányéron szabályos, gondosan vágott Napóleon-szelet feküdt, mellette csokoládéból húzott díszes kacskaringó, a sütemény rétegeibe pedig vékony viaszgyertyát szúrtak. A pincér gyufát hozott; meggyújtottam vele a kanócot. A kis láng remegve tükröződött a borospohár oldalán.
Lehunytam a szemem, és próbáltam kívánni valamit. De a fejemben egyetlen rendes gondolat sem állt össze. Csak egy kérdés verdesett bennem, mint kalitkába zárt madár: miért én, és miért így élek?