Arra riadtam fel, hogy valaki meglök a vállamnál. Nem csók ébresztett, nem egy halk, gyengéd „boldog születésnapot, szerelmem”, hanem egy türelmetlen, durva férfimozdulat.
— Eszter, meddig akarsz még elnyúlva heverni? Apa horgászni készül, kelj fel, csinálj neki szendvicseket. Mindig az utolsó pillanatig fekszel.
Gábor már az ágy szélén ült, nekem háttal, és a sportcipője fűzőjét kötötte. A széles háta a gyűrött pólóban olyan volt, mint egy mozdíthatatlan fal. Rápillantottam az órára. Reggel hat. A halántékom tompán lüktetett az alváshiánytól, a szemem alig akart kinyílni. Előző éjjel csak fél kettő körül kerültem ágyba, mert Júlia váratlan családi látogatása után még elmosogattam, aztán Gábor ingeit is kivasaltam.
Nem szóltam semmit. Felültem, majd leengedtem a csupasz talpamat a hideg laminált padlóra. Valahol nagyon mélyen még pislákolt bennem egy nevetségesen naiv remény: hátha most, legalább most, amíg kettesben vagyunk, eszébe jut. Kimondja. Megölel. Nem ajándékra vágytam, nem virágra. Csak két egyszerű szóra.
Gábor már a hálószoba ajtajából fordult vissza.
— Megsüketültél? Azt mondtam, csinálj szendvicseket. Szalámival meg sajttal. És tölts teát a termoszba, de rendesen főzd meg, ne olyan lötty legyen, mint legutóbb. Apa akkor is morgott, hogy ízetlen víz az egész.
— Gábor… — kezdtem halkan.
— Mi van már megint? Reggelente mindig olyan vagy, mintha nem indulnál be. Igyekezz, hétre a tónál akar lenni, dugó is lehet.
Kiment. Én pedig ott maradtam az ágy szélén, és azt a pontot bámultam, ahol az imént még a férjem állt. A mellkasomban valami nehéz, nyirkos csomó mozdult meg, mintha vizes vatta tömte volna el a levegőt. Nyeltem egyet. Aztán felálltam, magamra kaptam a köntösömet, és kimentem a konyhába.
Odabent Mária, az anyósom már teljes lendülettel csörömpölt. A mosogatónál állt, és újra mosta azokat a tányérokat, amelyeket szerinte előző este nem tisztítottam elég alaposan. Sovány, feszes tartású asszony volt, ősz hajában merev dauerrel, az arcán azzal a megközelíthetetlen kifejezéssel, amely azoké, akik bárhol a világon magukat tekintik a ház úrnőjének. Amint meglátott a küszöbön, köszönés helyett rögtön támadásba lendült.
— Eszterkém, mégis miféle szokás ez, hogy zsíros réteg marad az edényeken? Végighúztam rajtuk az ujjam, csúsztak. Tudod te egyáltalán, mi az a tisztaság? Nálunk mindig ragyogott a mosogató. Úgy látszik, az anyád ezt nem tanította meg neked.
Szótlanul odamentem a hűtőhöz, elővettem a felvágottat és a sajtot. A kezem magától végezte a mozdulatokat: kenyérszeletek, vékony sajtlapok, vaj, rá a karikára vágott szalámi. Mária mögöttem tovább duruzsolt, de a szavai már csak tompa zúgásként értek el hozzám. A szemem előtt a telefonom naptára lebegett, amelyet tegnap este nyitottam meg: október huszonharmadika. A születésnapom. Harmincnyolc éves lettem.
Amikor apósom végül elindult horgászni, hangosan bevágta maga mögött az ajtót, és egyetlen szót sem intézett hozzám. Csak ekkor maradtam egyedül a konyhában. A vízforraló a tűzhelyen már forrni készült. Leültem a sámlira, a kezemet az asztalra tettem, és mereven néztem a fal egyik pontját. Ott valaha gyerekrajzok lógtak, most már csak egy kifakult négyzet emlékeztetett a régi keretre. A ház csendje szinte nyomta a fülemet, és ebben a némaságban egyszerre teljes bizonyossággal megértettem: senki nem fog gratulálni. Tényleg elfelejtették.
A nap aztán ment tovább a megszokott, kitaposott mederben. Dél körül Mária családi összejövetelt szervezett. Hogy eredetileg milyen apropóból, azt máig sem értettem, mert hozzám nyilvánvalóan semmi köze nem volt. Megérkezett Júlia, Gábor húga, a férjével, Péterrel és a hétéves fiukkal, Benedekkel. Péter, a puha, hallgatag, örökké bűnbánó arcot vágó ember azonnal lehuppant a kanapé sarkába, és belemerült a telefonjába. Júlia viszont alig lépte át a küszöböt, máris hangosan panaszkodni kezdett az időjárásra, a forgalomra, és arra, hogy Benedek megint verekedett az iskolában.
— Eszter, mit állsz ott, mint egy szobor? — kiáltotta vidáman, miközben a cipőjét egyenesen az előszoba közepén rúgta le. — Teríts már, farkaséhesek vagyunk. Péter reggel óta semmit sem evett, mondtam is neki, bírja ki ebédig, nálatok Eszter úgyis főz valamit, ő a mi kis házitündérünk. Ugye, anya?
— Azért a házitündér erős túlzás — húzta össze a száját Mária, ahogy méltóságteljesen kiúszott a konyhából. — A sarkokban áll a por, az edényeket is csak tessék-lássék mossa el. De éhen halni nem hagy senkit, ez kétségtelen.
Az előszobában álltam, valakinek a kabátjával a kezemben, és éreztem, ahogy elönti az arcomat a vér. Nem zavaromban. Hanem attól a fojtott, tehetetlen megaláztatástól, amely ellen az embernek már ereje sincs tiltakozni. Harmincnyolc éves vagyok, diplomás, felnőtt nő, mégis úgy beszélnek velem, mintha cseléd lennék. És ami a legijesztőbb: már hozzászoktam.
Megterítettem. Az éjjel előre elkészített saláták, a meleg étel, a felvágottak, a kenyér mind a helyükre kerültek. Kiraktam az evőeszközöket, még a szalvétákat is háromszögbe hajtottam, ahogy Mária szerette. A vendégek leültek. Gábor az asztalfőre telepedett, Júlia és Péter két oldalra, Benedek pedig azonnal kikapott egy szelet szalámit az egyik tányérról. Mária ünnepélyes arccal hozta be a konyhából a nagy csokoládétortát, amelyet a szupermarketben vett.
— Anya, ez minek az örömére van? — kérdezte Júlia, miközben villájára szúrt egy ecetes gombát.
— Semmi különös, megkívántam valami édeset — legyintett az anyósom. — Eszterkém, mit álldogálsz ott, mint valami idegen? Hozd ide szépen a tortát, oszd ki a tányérokat, szolgálj fel. Te vagy itt a háziasszony.
Bevittem a tortát. Letettem az asztal közepére, a félig kiürült kompótos kancsó mellé. Mária ekkor hirtelen összecsapta a kezét.
— Jaj, és a tea? Eszterkém, feltetted már a vizet?
Visszamentem a konyhába, bekapcsoltam a vízforralót. A pult mellett állva figyeltem, ahogy a víz gyöngyözni kezd, és közben hallgattam a nappaliból átszűrődő nevetést. Júlia nyaralásáról beszélgettek, arról, hová lenne érdemes menniük a következő nyáron. Az én nevem egyetlen egyszer sem hangzott el. Mintha láthatatlanná váltam volna a saját otthonomban.
Amikor visszatértem a teáskannával, Gábor éppen felemelte a konyakos poharát. Mindenki elcsendesedett.
— Na, akkor — mondta, végignézve az asztalon, a tekintete már kissé ködös volt. — Igyunk anyára, a húgomra, az unokaöcsémre… meg úgy általában mindenkire.
Ivott. A többiek mozgolódni kezdtek, villák csörrentek, beszéd támadt. Én pedig ott maradtam mozdulatlanul, a teáskannával a kezemben. „Úgy általában mindenkire.” A nevemet nem mondta ki. A saját születésnapomon a férjem mindenkire koccintott, én pedig valahol a bútorok és a tapéta között kaptam helyet ebben a névtelen felsorolásban.
Némán töltöttem ki a teát a csészékbe. Reszketett a kezem, de igyekeztem egy cseppet sem kilöttyinteni. Aztán leültem az asztal szélére, a nekem meghagyott helyre. Enni egyáltalán nem kívántam. Elém tettek egy szelet tortát, de még ránézni sem bírtam arra a ragacsos, csokoládés oldalára.
Benedek, miután teleette magát édességgel, rohangálni kezdett az asztal körül. Júlia ugyan rászólt néhányszor, de lustán, különösebb meggyőződés nélkül. Mária újabb történetbe fogott arról, hogyan fékezte meg fiatal korában egyetlen pillantással az udvaron randalírozó suhancokat. Gábor közben tortát rágott, és időnként buzgón bólogatott az anyjának.
Benedek egyszer csak hirtelen megtorpant a tálalószekrény mellett. Először fel sem fogtam, mi történt. Csak a csattanást hallottam, aztán a padlóra szóródó darabok éles csilingelését. Odakaptam a fejem, és belém fagyott a levegő. A világos laminált padlón fehér porcelánszilánkok között ott hevert a csészém. Az a vékony csontporcelán csésze, kék virágmintával, amelyet a nagymamámtól kaptam a tizennyolcadik születésnapomra. Ez volt az utolsó tárgy, amely még hozzá kötött. Az egyetlen apró kincsem, amelyet megőriztem minden költözésen, felújításon, és Mária végtelen szemrehányásain át, miszerint „ennek a régi kacatnak” semmi keresnivalója nincs a jól látható polcon.
Felugrottam a székről, és odarohantam a törmelékhez.
— Benedek, ezt miért kellett? — szakadt ki belőlem.
— Véletlen volt! — csattant fel azonnal Júlia. — Minek kiabálsz a gyerekkel? Csak egy csésze.
— A nagymamámé volt — mondtam halkan, miközben térdre ereszkedtem, és remegő ujjal szedegetni kezdtem a darabokat.
— Ugyan már, nem dőlt össze a világ — intett Mária. — Nem kellett volna ezt a lomot a szekrényen tartani. Százszor megmondtam, tedd el azt az ócskaságot, rakj ki helyette rendes kristályt. De nem, ő úgy hurcolja maga körül a vacakjait, mint kotlós a tojását.
Nem feleltem. Az ujjaim rátaláltak egy nagyobb darabra, amelyen épségben megmaradt a kék virág. Abban a pillanatban a porcelán éles széle végighasította a mutatóujjam begyét. Inkább a meglepetéstől kiáltottam fel, mint a fájdalomtól, és ösztönösen visszarántottam a kezem. A vér azonnal kibuggyant, sötéten és sűrűn, végigfutott a tenyeremen, majd cseppekben hullani kezdett a világos padlóra.
Felnéztem. Senki sem állt fel. Senki sem fordult felém. Gábor újabb adag konyakot töltött magának. Júlia a fia maszatos arcát törölgette egy szalvétával. Mária a tortát szeletelte, és tiszta tányérokra rakta. Péter ugyan egy pillanatra rám emelte a tekintetét, de rögtön vissza is merült a telefonjába.
A vér tovább csöpögött. Én a szilánkok között guggoltam, a másik kezem ujjaival szorítva a sebet, és néztem, ahogy a vörös cseppek ráhullanak a fehér porcelánra. És abban a pillanatban valami megmozdult bennem: mintha egy apró, mégis létfontosságú fogaskerék végre kimozdult volna a helyéről.