Mire újra felnéztem, a gyertya már majdnem tövig égett. Egyetlen apró, makacs lángnyelv kapaszkodott még a kanócba. Elfújtam, aztán a villámmal óvatosan leválasztottam az első falatot a krémes rétegekből. Épp a számhoz emeltem volna, amikor a hátam mögül csendes férfihang szólalt meg:
— Elnézést kérek… jól hallottam, hogy ma van a születésnapja?
Felnéztem. A szomszédos asztal mellett egy ötven körüli férfi állt. Magas volt, sötét, drága szabású kabátot viselt, a haja rövidre nyírva, a halántékán őszbe fordulva. Szürke szeme figyelmesen, de nem tolakodóan nézett rám. A kezében whiskys poharat tartott, és úgy állt ott, mint aki pontosan tudja, hol van a határ az udvariasság és a kellemetlen közeledés között.
— Igen — feleltem, és közben ösztönösen megfeszültem. — Miért kérdezi?
— Véletlenül meghallottam, amit a pincérrel beszélt. Szeretném meghívni még egy pohár borra. Semmi hátsó szándék, semmiféle elvárás. Csak… szerintem egy ünnepeltnek nem kellene egyedül ülnie egy kiürült asztal mellett.
Már a nyelvemen volt az elutasítás, de a szavak valahol félúton elakadtak. Nem volt benne semmi fenyegető, semmi közönséges. Inkább olyan szomorú éleslátás sugárzott belőle, mint egy orvosból, aki felismeri a bajt, de még nem mondja ki hangosan a diagnózist.
— Nem szoktam szállodákban ismerkedni — mondtam, de még én is hallottam, mennyire bizonytalanul cseng a hangom.
— Én sem — mosolyodott el halványan. — Ma viszont kivételt teszek. András vagyok. Csak átutazóban járok itt, holnap továbbmegyek. Őszintén szólva az arca egyáltalán nem olyan, mint egy nőé, akinek ünnepe van.
Keserűen felnevettem. A következő pillanatban pedig már magam sem értettem, hogyan történt, de intettem neki, hogy üljön le hozzám.
Kiderült, hogy egy másik megyéből érkezett üzletember. Valamilyen bonyolult ipari berendezések szállításával foglalkozott, a városba pedig tárgyalás miatt jött. Nem beszélt sokat, de amit kimondott, az valahogy mindig pontosan oda talált, ahová kellett. Én pedig, fogalmam sincs, milyen erő lökött előre, beszélni kezdtem. Elmondtam neki a tortát, amelyet nélkülem vágtak fel. A darált húst. A nagymamám csészéjét. A laminált padlón szétkenődött vért. A pohárköszöntőt, amely „mindenki másra” szólt, csak rám nem.
András végighallgatott. Nem szakított félbe, nem szisszent fel, nem játszotta a felháborodott idegent. Csak néha bólintott, és a pohár szélét a szájához emelte. Amikor elhallgattam, hosszú ideig ő sem mondott semmit. Aztán letette a whiskyt az asztalra, és halkan megszólalt:
— Tudja, Eszter, a baj nem az, hogy ők gonoszak. Gonosz emberek mindig voltak és lesznek. A lényeg máshol van. Ott, hogy ön annyira kevésre tartja saját magát, hogy megengedi nekik: az ön rovására legyenek kegyetlenek. Ön vállalta az áldozat szerepét, ők pedig kényelmesen beleültek az istenek székébe. Ha igazat akar hallani: amennyiben most visszamegy, és újra odafekszik a lábuk elé, porrá tapossák. És még csak észre sem veszi senki. Mert az út az otthonukig már régóta az ön bőrével van kikövezve.
Összerezzentem. A mondataiból hideg áradt felém. De nem az a hideg, amelytől megdermed az ember, hanem az, amelyik észhez téríti, mint egy hirtelen rázúdított jeges zuhany.
— Miért mondja ezt nekem? — kérdeztem.
— Mert láttam már ilyen nőket. Rengeteget. Beviszik az ebédet a férjük irodájába műanyag dobozokban, a férfiak pedig leteszik az ablakpárkányra, aztán elfelejtik. Felhívják őket, hogy mit vegyenek vacsorára, mire azt kapják válaszul: „Hagyjál már, dolgozom.” És amikor egyszer csak eltűnik az a nő, a férfi nem őt siratja. Hanem azt, hogy nincs többé, aki vacsorát főzzön neki.
Elhallgatott. Én a tányéromon maradt Napóleon-morzsákat bámultam, és éreztem, hogy odabent valami megroppan. Nem a házasságom. Nem a családom. Hanem az a belső börtön, amelyet évek hosszú során magam köré építettem. Attól a pillanattól kezdve, amikor anyám tizenkét éves koromban azt mondta: „Apád azért ment el tőlünk, mert én nem voltam elég jó. Tanuld meg, kislányom: legyél alkalmazkodó, különben téged is elhagynak.”
— Nem tudom, mit kellene tennem — vallottam be őszintén.
— Első lépésként ne menjen haza — vont vállat András. — Maradjon itt legalább egy napig. Gondolkodjon. Próbálja felidézni, mit szeretne ő — biccentett felém, de nyilvánvaló volt, hogy nem a mostani, összetört nőt érti, hanem azt a fiatal lányt, aki valaha még voltam.
Egy ideig mindketten hallgattunk. Aztán újra megszólalt, és a kérdése úgy csattant rajtam, mintha pofon vágott volna:
— Képzelje el, hogy holnap meghal. Isten ments, persze. De csak képzelje el. Mit siratna az anyósa? Azt, hogy nem lesz, aki krumplipürét törjön Gáborkának. Mit siratna a férje? Azt, hogy senki nem vasalja ki az ingeit. És ön? Ön mit siratna? Azt, hogy soha nem kezdett el igazán élni.
Felálltam az asztaltól. Hirtelen úgy éreztem, elfogy körülöttem a levegő. András is felkelt, és nagyon finoman megérintette a vállamat.
— Bocsásson meg, ha túl kemény voltam. De azt hiszem, ezt most hallania kellett. Boldog születésnapot, Eszter.
A recepció felé indult, én pedig ott maradtam a terem közepén, és úgy éreztem, mintha a padló lassan kicsúszna a lábam alól. Az előtérben, az adminisztrációs pult közelében egy nagy televízió lógott a falon. Hang nélkül ment rajta valamilyen híradós riport. Közelebb léptem, csak hogy eltereljem a gondolataimat, de a következő másodpercben mozdulatlanná dermedtem.
A képernyőn egy nő állt, gyerekek és virágcsokrok gyűrűjében. A felirat szerint az év önkénteseiről szólt az összeállítás. A nő arca pedig fájdalmasan ismerős volt. Kinga volt az, az egyetemi csoporttársam. Az a szürke kisegér, akit mindig szerencsétlennek tartottam. Halk szavú, visszahúzódó lány, állandóan bő, alaktalan pulóverekben. Most pedig ott állt a kamerák előtt, ragyogott, szép volt, a szeme égett az élettől, miközben a mikrofont tartó riporter valamit az általa alapított hajléktalan állatokat segítő menhelyről mesélt.
Éles, szinte testi fájdalommal járó irigység hasított belém. És ugyanabban a pillanatban szégyen is. Forró, kibírhatatlan szégyen. Kinga megtalálta a helyét. Kinga boldog volt. Én pedig? Én ki voltam?
Visszamentem a szobámba, és belülről rázártam az ajtót. Leültem az ágy szélére, a fejemet két kezem közé fogtam. Odakint csillagtalan, fekete éjszaka feszült az ablak mögött. A hotel csendje tompán nyomta a fülemet. És ebben a néma, súlyos csendben elkezdtek felbukkanni az emlékek.
Öt évvel korábban. Kórházi kórterem. Az ablak túloldalán nagy, puha pelyhekben hullott a hó. Én a fehér lepedő alatt feküdtem, még gyengén az altatás után, és a mennyezetet bámultam. A huszonegyedik héten elveszítettem a babát. Vártuk azt a gyereket. Nehéz terhesség volt, de vágyott. Gáborral annyit beszéltünk róla, annyit képzeltük, milyen lesz. Bent feküdtem megőrzésen, mégsem sikerült megtartanom.
Gábor akkor egyszer jött be hozzám. Megállt az ajtóban, néhány percig feszengve álldogált, aztán a munkájára hivatkozva gyorsan elment. Mária másnap érkezett. Egy táska finomságot hozott, letette az éjjeliszekrényemre, majd leült az ablak melletti székre. Én a fal felé fordulva feküdtem, és képtelen voltam megszólalni. Könnyem már nem maradt, csak valami száraz, kongó üresség odabent.
— Hát, megesik az ilyesmi — mondta Mária, miközben kibontott egy tábla csokoládét. — Legalább most már tudod, milyen nehéz gyereket elveszíteni. Az én Gáborkám csecsemőként majdnem meghalt. Kétoldali tüdőgyulladása volt, éjszakákat nem aludtam, azt hittem, elviszi a betegség. Te meg még csak az ötödik hónapban voltál. Semmi baj, szülsz majd másikat. Na, kelj fel, segíts kipakolni a táskát. Hoztam ezt-azt, ki kell tenni az asztalra, aztán megyünk az orvoshoz.
Akkor sem sírtam. Felkeltem. Kipakoltam a csomagokat. Aztán némán, mint egy fából faragott bábu, követtem őt az orvosi szoba felé. Mert egy funkciónak nem fájhat semmi. Egy funkció nem szenvedhet. Egy funkció kiszolgál.
Emlékszem az orvosra is. Fiatal férfi volt, fáradt szemekkel. Mária jelenlétében lapozta át az eredményeimet, majd óvatosan, mégis egyenesen kimondta:
— Nézze, a gond lehet genetikai összeférhetetlenség is, de a partner biológiai mintájának minősége sem mellékes. A férje spermiumainak mozgékonysága alacsony, megkaptuk a spermiogram adatait. Ilyen értékek mellett létrejöhet terhesség, de nagyobb a kockázata annak, hogy elhal. Jó lenne, ha közösen kivizsgáltatnák magukat, és eljönnének konzultációra…
Mária erre összeszorította a száját, és élesen közbevágott:
— Miféle alacsony mozgékonyság? Miket beszél maga? Gáborkámmal minden a legnagyobb rendben van, gyerekkora óta olyan, mint egy bivaly. Ő — bökött felém az állával — gyenge és sovány, mint egy ruhafogas, ezért nem tudta kihordani. Ne próbáljanak már mindent a férfira kenni.
Az orvos elhallgatott. Én is hallgattam. Aztán ezt az egész történetet mintha kitörölték volna. Pontosabban: rákényszerítettek, hogy elfelejtsem. A vetélés utáni években folyton az „érzékeny egészségemmel” szurkáltak, Mária pedig minden családi összejövetelen nagyokat sóhajtott: „Ha Eszter legalább egy kicsit rám ütött volna, nem arra a nyamvadt anyjára, már rég unokáink lennének.” Gábor ilyenkor csendben bólogatott. Neki így volt kényelmes.
Úgy bukkantam fel az emlékből, mintha jeges víz alól rántottak volna ki. Csak akkor vettem észre, hogy a hotelszoba padlóján ülök, és ökölbe szorított kézzel markolom a párnát. Gombóc ült a torkomban, a szemem égett. Felkaptam a telefonomat, és felhívtam anyámat. Nem azért, hogy megoldást adjon. Csak hallani akartam egy ismerős, otthoni hangot. Csak azt szerettem volna, hogy valaki kimondja: „Nem vagy egyedül, itt vagyok veled.”
Sokáig csengett. Végül felvette. A hangja álmos volt és kissé nyugtalan.
— Eszter? Miért hívsz ilyen későn? Történt valami? Már lefeküdtem, egész nap ugrált a vérnyomásom.
— Anya — mondtam, és a hangom azonnal megtört. — Anya, eljöttem Gábortól. A saját születésnapomon. Elfelejtették, anya. Teljesen elfelejtették. El tudod képzelni? Tortát ettek, teát ittak, miközben nekem volt születésnapom. És senki nem szólt egy árva szót sem.
A vonal túlsó végén hosszú csend támadt. Hallottam a régi falióra halk ketyegését, és azt is, ahogy anyám megmozdítja magán a takarót. Aztán megszólalt, de nem úgy, ahogy reméltem. Nem melegen. Nem gyengéden. Hanem keményen, szárazon, azzal az ismerős, leckéztető hangsúllyal, amelytől gyerekkoromban mindig összeszorult a szívem.
— Hát te teljesen megbolondultál. Pont most jutott eszedbe hisztériázni? Kinek akarsz te így kelleni?