Előbb csak összeszorította az állkapcsát. Aztán az egyik jogász ösztönösen a táskája felé nyúlt — talán beidegződésből. A másik mozdulatlanná dermedt.
– Ennek semmi köze…
– De van – vágtam közbe halkan. – Három hónapon át világították át az üzememet. Négy auditort küldtek. Befektetni akartak: huszonöt százalékért és vétójogért. Aztán mi következett volna? Ugyanaz, mint Annánál? Fél év, pereskedés, és viszontlátásra?
Senki nem felelt.
– Amikor beléptek ebbe a terembe, az első kérésük az volt, hogy küldjük ki a titkárnőt. Nem kérdezték meg, ki vagyok. Még csak nem is érdekelte önöket. Rám néztek: nő, már nem fiatal, nincs rajta hárommilliós óra, ül a sarokban egy dossziéval. Tehát jelentéktelen. Tehát vele nem kell számolni.
Becsuktam a mappát. A tenyerem nyugodtan, súlyosan simult a fedelére.
– Komoly tárgyalást akart, András úr? Tessék, megkapta. Nem lesz üzlet.
Zoltán felpattant. A széke hátragurult, nekicsapódott a falnak; a hangja élesen csattant, mint egy mondat végére tett pont.
– Hibát követ el – mondta, de a hangja már nem volt harsány. Inkább fojtott. – Ilyen pénzt nem talál az ember az út szélén.
– Nem is talál – bólintottam. – De nem azért építettem fel ezt a gyárat, hogy átadjam valakinek, aki engem titkárnőnek néz.
Felkapta a súlyos bőrtáskáját. A jogászai némán álltak fel utána, kerülve minden tekintetet. Az egyik még beleütközött egy székbe, és elnézést motyogott. A másik szó nélkül távozott.
Az ajtónál Zoltán megtorpant, visszafordult.
– Meg fogja bánni.
Aztán becsukódott mögötte az ajtó.
Nyolcan ültünk a teremben, és egyetlen hang sem hallatszott. Egy másodperc. Kettő. Öt.
Az asztalfőn maradtam, a kezem a dosszién. Az ujjaim nem remegtek. Három óra óta először semmi sem remegett bennem.
A fal túloldalán egyenletesen búgott a kompresszor. Ahogy mindig.
Gábor lassan felemelte a fejét.
– Erzsébet Petrovna – szólalt meg. – Jól tette.
István Fedorovics bólintott. Szavak nélkül. Hetvenkét éves volt, az első naptól tagja a tanácsnak, mindent látott már. Az ő bólintása többet ért, mint másnál egy egész beszéd.
Nem válaszoltam. Mert nem tudtam, valóban jól tettem-e. Hiszen az imént sétált ki az ajtón a pénz az új gépsorra, negyven új munkahelyre. Mindez Zoltánnal és a táskájával együtt távozott.
De valami mást is tudtam. Három nő elveszítette a saját vállalatát. Anna hét évig építette a logisztikai cégét, és fél év alatt elvették tőle. Júlia öt évet adott az életéből a gyártásnak. Katalin kilencet. Több mint húsz évnyi idegen munkát darált be Zoltán, csomagolt újra, majd adott tovább haszonnal. Én lettem volna a negyedik. Egy év múlva ez a terem, az én tárgyalóm, a fal mögött az én kompresszorommal, már az övé lett volna. És háromszáznegyven ember kapott volna új tulajdonost, aki a bemutatkozást azzal kezdi: „a titkárnő”.
Krisztina kávét hozott. Nem automatából, hanem rendesen, rézibrikből főzve. Elém tette.
– Erős, cukor nélkül. Ahogy szereti.
Megfogtam a csészét. Forró volt és nehéz. Egy darabig csak a két tenyerem között tartottam, aztán ittam belőle egy kortyot.
Este felhívott a fiam, és megkérdezte, mi újság.
– Semmi különös – feleltem. – Visszautasítottam egy befektetőt.
– Miért?
Hallgattam egy kicsit. Odakint már sötétedett, a csarnok falait sárga fényben világították meg a lámpák. Szép volt. Annyi éve nézem, és még mindig minden alkalommal szép.
– Mert titkárnőnek nevezett.
A fiam sokáig nem szólt. Aztán óvatosan megszólalt:
– Anya, azért érted, hogy nagyon nagy pénzről volt szó?
Értem. Jobban, mint bárki.
Két hónap telt el.
Zoltán végül egy Debrecen melletti sajtműhelybe szállt be. Közös ismerősökön keresztül visszajut hozzám, miket mond: mindenkinek azt meséli, hogy „az az őrült nő egyetlen szó miatt utasított vissza egy vagyont”.
Egyetlen szó miatt. Titkárnő.
Nem. Nem pusztán a szó miatt. Hanem ami mögötte volt. A három nő miatt, akiknek kicsúszott a kezéből a saját cége. Krisztina elfehéredő ökle miatt. A két ujjal odanyújtott bankjegy miatt. Az összes év miatt, amikor minden második férfi rám nézett, és nem vállalkozót látott, hanem egy nőt, aki valahogy véletlenül a kormánykerék mögé került.
Gábor talált egy másik befektetőt. Hétszázhúszmillió forint helyett négyszáznyolcvanmilliót, keményebb feltételekkel. De rendes embernek bizonyult: eljött az üzembe, kezet fogott velem, leült velem szemben, és azt mondta: „Meséljen a termelésről, Erzsébet Petrovna.” Nekem mondta. Nem Gábornak.
Az új sort csak őszre tudjuk elindítani. Nem júliusban, ahogy eredetileg terveztük, hanem októberben. Négy hónap csúszás. Negyven munkahely helyett harminckettő.
Nyolc állás. Ennyi a különbség. Nyolc ember, aki már dolgozhatna. Nyolc család.
Néha esténként bent maradok az irodámban, kinézek az ablakon át a csarnokra, és gondolkodom. Az a pénz. Az a negyven munkahely. A júliusi indulás. Mindez valós lehetett volna. Ha hallgatok. Ha kávét viszek neki. Ha nem ülök át abba a székbe.
Titkárnő. Egyetlen szó.
Vajon akkor tényleg helyesen döntöttem? Vagy a büszkeségem végül többe került, mint maga az üzlet?