a felügyeleti jogköröknél, a csomagolás lecserélésénél és a heti beszámolóknál tartott. Ápolt kezén, gondosan rendben tartott férfimanikűrrel, sorra hajtogatta be az ujjait, mintha nem feltételeket, hanem magától értetődő tényeket számolna.
Megvártam, amíg befejezi. Csak azután szólaltam meg.
– András úr – mondtam egyenletesen, higgadtan. – Megkérdezhetem, mekkora hozamot ért el az alapjuk az előző negyedévben?
Zoltán felém fordult. Három óra alatt először nézett rám igazán. Úgy, mintha a tárgyalóasztal egyik széke hirtelen megszólalt volna.
– És ez magát miért érdekli?
– Mert szeretném tudni. Önök pénzügyi ellenőrzést kérnek tőlünk, én pedig kíváncsi vagyok, mennyire eredményes az, aki a mi pénzügyeink fölött szeretne rendelkezni.
Csend lett. Zoltán kigombolta az inge legfelső gombját.
– Tizenkét százalék – felelte végül.
– Egész évre? – kérdeztem vissza.
– Negyedévre.
– És éves szinten?
A szünet hosszúra nyúlt. Zoltán végighúzta a kezét az állán.
– Ez nem nyilvános adat.
– Nálunk tizennégy százalék az éves eredmény. És ez nyilvános adat – mondtam, aztán elhallgattam.
István halkan köhintett az öklébe. De meghallottam benne a visszafojtott nevetést. Öreg róka volt; már akkor átlátta, hová tartok, amikor még fel sem tettem a kérdést.
Zoltán másképp nézett rám. Egy pillanatig. Kettőig. Aztán visszafordult Gáborhoz. De valami már megrepedt benne: apró, alig látható hajszálrepedés jelent meg a magabiztossága fényes felszínén.
Krisztina mellém csúszott, miközben Zoltán a táblán vázolta a maga „belépési stratégiáját”: nyilak, négyzetek, rövidítések. Szépen rajzolt, határozott vonalakkal. Csakhogy a kérdésem után azok a nyilak már valamivel rövidebbek lettek.
Krisztina közelebb hajolt.
– Erzsébet asszony, utánanéztem az alapjának – súgta. – Két éve beszálltak egy logisztikai cégbe. Volt ott egy női társalapító, Anna Borisova. Fél év alatt kiszorította. Pereskedtek, Anna vesztett. Zoltán ügyvédei nagyon drágák.
Bólintottam.
– És nem ez volt az első eset – folytatta Krisztina olyan halkan, hogy más aligha hallhatta, én mégis minden szavát értettem. – Öt év alatt három társaság. Mindegyikben női tulajdonos is volt. Belép, megszerzi az irányítást, lecseréli a vezetést, aztán továbbadja a céget.
Három vállalkozás. Öt esztendő. Három nő, akik évekig építették fel a saját munkájukat, majd néhány hónap alatt elveszítették.
– Köszönöm, Krisztina – mondtam.
Zoltán befejezte a rajzolást, Gábor felé fordult, és két tenyérrel az asztalra támaszkodott.
– Nos? Döntsenek. Huszonnégy órát kapnak. Utána más feltételek lesznek. Keményebbek.
Gábor hallgatott, és engem nézett.
A többiek is engem figyeltek: a tanács négy tagja, Krisztina, sőt még Zoltán ügyvédei is.
Mindenki, kivéve magát Zoltánt. Ő továbbra is Gábort nézte. A „főnököt”.
Felálltam.
Nem kapkodva, nem látványosan. Lassan összeszedtem az irataimat, és végigmentem az asztal mellett. Elhaladtam Krisztina mellett; ő alig észrevehetően biccentett. Zoltán ügyvédei gyanakvó tekintettel követtek. A tanács négy tagja mellett is elmentem; István, a legidősebb közülük, halványan elmosolyodott.
Az asztalfőn álló szék üres volt. Széles, bőrrel bevont karosszék. Gábor nyolc év alatt egyszer sem ült bele. Egyszer sem. Mert pontosan tudta, kié.
Leültem.
Magam elé tettem a mappát, és összekulcsoltam az ujjaimat. Száraz kéz, manikűr nélkül, rövidre vágott körmökkel. Gyűrű nem volt rajtam, óra sem. Semmi. Csak az ablakon túl álló üzem, és a széfben őrzött hatvankét százaléknyi részvény.
Zoltán felvonta a szemöldökét.
– Ez meg miféle helycsere?
A gúny még ott volt a szája szélén, de már jóval vékonyabban.
– András úr – szólaltam meg azon a hangon, amellyel éveken át tárgyaltam, szerződéseket írtam alá, embereket vettem fel és bocsátottam el. – A nevem Korneeva Erzsébet. Ennek a vállalatnak az alapítója vagyok. A részvények hatvankét százaléka az enyém. Vagyis az irányító többség.
Olyan csend ereszkedett a teremre, hogy meghallottam a fal túloldaláról a műhely kompresszorának egyenletes, tompa zúgását. Ugyanígy zúgott az első naptól kezdve. Minden évben, minden műszakban.
Zoltán egyszer pislogott. Aztán még egyszer. Az arca lassan változott: a félmosoly eltűnt, és valami egészen más költözött a helyére. Nem félelem. Nem szégyen. Számítás.
– Várjon csak – egyenesedett ki. – Hogy érti azt, hogy tulajdonos? Hiszen Gábor a vezérigazgató…
– Gábor alkalmazott vezérigazgató, és kiváló vezető. Nyolc éve dolgozik nálunk. Az irányító csomag viszont az enyém. Az első naptól fogva.
Kinyitottam a mappát. Zoltán valószínűleg három órán át azt hitte, jegyzőkönyvek, feljegyzések vagy valami titkárnői apróság lapul benne.
Valójában tizennégy oldal volt ott: az ő alapjáról készült ellenőrzésünk eredménye, amelyen Krisztina két héten át dolgozott.
– Öt év alatt három cég – kezdtem. – Mindháromban volt női tulajdonos. Mindhárom esetben megszerezték az irányítást, lecserélték a vezetést, majd egy éven belül továbbértékesítették a vállalkozást. Anna Borisova, logisztika, huszonnegyedik év. Júlia Szurikova, élelmiszeripari gyártás, huszonharmadik év. Katalin Zsdanova, nagykereskedelmi bázis, huszonkettedik év.
Zoltán arca bíborszínűre váltott, és a halántékán kidagadt egy ér.