Tökéletesen szabályosak voltak. Valószínűleg azok is egy vagyonba kerültek.
– Tizenöt? Ennyi pénzért? – Zoltán hitetlenkedve ingatta a fejét. – Huszonöt alatt szóba sem állok. És kérek egy helyet az igazgatótanácsban, vétójoggal minden nagyobb ügyletnél.
Gábor rám pillantott, én azonban meg sem rezzentem.
– Átgondoljuk – felelte.
– Ezen nincs mit átgondolni. – Zoltán tenyere akkorát csattant az asztallapon, hogy a hangja végiggördült a tárgyalón. – Huszonöt százalék, és még ma aláírok. Jó ajánlat ez, Gábor. Ne töprengj sokáig, nem vagyok türelmes ember.
A mappám szélére felírtam: „25%. Vétó. Időnyomás.” A tollam egyszerű kék golyóstoll volt, nagyjából ötven forintos darab az írószerboltból. Zoltán alighanem életében nem fogott még a kezébe ilyen olcsó tollat.
Szünetet csak negyven perc múlva rendeltek el. Felálltam, hogy vizet töltsek magamnak az automatánál, de Zoltán az ajtónál elém került. A fülén telefon volt; amikor észrevett, megtorpant.
– Hé – takarta le a mikrofont a tenyerével. – Hozzon két kávét. Tejjel, cukorral.
Már nyúlt is a zakózsebébe. Előhúzott egy ötezrest, és két ujja közé fogva felém tartotta, úgy, mintha pincérnőnek adna borravalót. Rám se nézett közben, oldalra fordulva beszélt tovább a telefonba.
Krisztina mögötte állt. Láttam, ahogy ökölbe szorul a keze, és kifehérednek az ujjpercei.
Lenéztem a bankjegyre. Friss volt, ropogós. Aztán Zoltánra néztem. Ő már elfordult, és nevetett valamin a vonal túlsó végén.
Elvettem a pénzt. Óvatosan. Aztán ugyanazzal a két ujjal visszacsúsztattam a zakója mellzsebébe, pontosan úgy, ahogy ő nyújtotta felém.
– A kávéautomata a folyosón balra, a második ajtónál van.
Azzal továbbmentem a vízadagolóhoz.
Zoltán utánam fordult. Nem néztem vissza, de tisztán hallottam, ahogy beleszól a telefonba:
– Vicces kis cég. A titkárnőjüknek még jelleme is van. Semmi baj, majd helyretesszük.
Megnyomtam a gombot, és megtöltöttem a poharam. A kezem nem remegett. Belül viszont minden megmozdult. Ismertem ezt az érzést: sűrű volt, nehéz és forró, mint az öntőformába zúduló olvadt fém, amely még nem szilárdult meg, de már kezd alakot ölteni. Ugyanez jött fel bennem akkor is, amikor a volt férjem azt mondta: „Miféle vállalkozás? Te csak egy nő vagy, menj, főzz inkább.” Ugyanez égett bennem, amikor a bank megtagadta a hitelt, mert szerintük „egy férfi vezető nélküli vállalat fokozott kockázatot jelent”. És újra meg újra visszatért, valahányszor valaki anélkül döntötte el, ki vagyok, hogy egyáltalán megkérdezett volna.
Évek teltek el azóta. Mégis minden alkalommal ugyanaz a régi történet.
A szünet után Zoltán ingerülten tért vissza. Valószínűleg nem találta meg a kávéautomatát. Vagy megtalálta, csak az elnyelte a pénzét; nálunk őskövületnek számított az a gép, makacs volt, a bankjegyeket is csak minden második próbálkozásra fogadta el. Régóta terveztem lecserélni, de sosem jutottam el odáig. Most viszont eszembe jutott, hogy talán nem is kellene. Hadd maradjon.
– Rendben – ült le Zoltán, és kigombolta a zakóját. – Gondolkodtam. A huszonöt százalék még mindig kifejezetten baráti feltétel. Ha beszállok, valódi befolyást akarok. Pénzügyi ellenőrzést, heti jelentést közvetlenül nekem. És a marketinget is át kell szabni. A csomagolásuk legalább tíz évvel le van maradva.
A csomagolást történetesen én találtam ki. Pécsről hozattam hozzá grafikust, három hónapig válogattam a színek és a betűtípusok között. A vásárlók már messziről felismerték a túrónkat a zöld csíkról a dobozon. Tíz évvel le van maradva. Persze. Hogyne.
Gábor válaszolni készült, de Zoltán azonnal felemelte a kezét, mintha megállítana egy beosztottat.
– És még valami. – Rám mutatott. – Minek ül itt ez a nő a tanácskozáson? Komoly emberek beszélnek, döntéseket hoznak. Ez pedig csak ül, hallgat, vizet iszik. Egyáltalán kicsoda ő?
Hangosan mondta, mindenki előtt: az igazgatótanács négy tagja, Krisztina, valamint a két ügyvédje is ott ült a teremben. Kilenc ember hallotta.
Mozdulatlan maradtam. Az ujjaim a mappa fedelén pihentek, a légzésem egyenletes volt. Odabent azonban a vas már izzott.
Tizenkét éve egy szegedi tejbeszállító nem volt hajlandó szerződést kötni velem. „Nőkkel – mondta akkor – nem szokás komoly megállapodást aláírni. Hívjon fel a férje vagy valami férfi a cégtől.” Három hónappal később találtam másik partnert, fél év múlva pedig ő maga jött vissza hozzám, mert a „férfias” ügyfelei sorra átálltak hozzánk. Végül aláírtam vele. Csakhogy már az én feltételeim szerint.
Nyolc éve egy bank nem adott hitelt a bővítésre, százhúszmillió forintot. Az indoklásban az állt: „a vezetési struktúra stabilitása nem kielégítő.” Banki nyelvről emberire fordítva ez annyit jelentett: nincs férfi a vezetésben, ezért nem bízunk önökben. Egy évvel később az a bank elvesztette az engedélyét, mi pedig már egy másikkal dolgoztunk, és a kölcsönt határidő előtt visszafizettük.
Mindig ugyanaz. Nő. Titkárnő. Egyáltalán kicsoda ő.
Csakhogy régen, a legelején, egyedül álltam ott: gyerekkel, pénz nélkül, kapcsolatok nélkül. Most már nem.
Zoltán közben tovább sorolta Gábornak a feltételeit; éppen a pénzügyi felügyeletnél tartott.