– Gábor, ki ez a nő?
Zoltán az állával az én sarkom felé bökött, anélkül hogy akár csak odafordította volna a fejét. Úgy int az ember egy légy felé: zavaró, de jelentéktelen.
Az ablak mellett ültem, a hosszú tárgyalóasztal túlsó végében. Előttem iratmappa, egy pohár víz, rajtam egyszerű szürke zakó, minden dísz nélkül. A jegygyűrűmet már tizenhat éve levettem, azóta sem hordtam ékszert a kezemen. A kezem amúgy sem finom úrinőkéz volt: rövidre vágott körmök, kiszáradt bőr. Valaha napi tizenkét órákat álltam a palackozósor mellett, és ezt a bőröm azóta sem felejtette el.
Gábor halkan köhintett, majd oldalról rám pillantott. Alig észrevehetően megráztam a fejem: nem, most még ne.
Az ülés előtt külön megkértem rá, hogy ne mutasson be. Látni akartam ezt a Zoltánt a maga valójában. Három hónapja tárgyalt vele Gábor: telefonon, éttermekben, könyvvizsgálókkal egyeztetve, üzleti megbeszéléseken. Én minden jelentést elolvastam, minden rögzített beszélgetést végighallgattam, de személyesen még egyszer sem találkoztam vele. Tudni akartam, milyen ember. Nem akkor, amikor zakóban, nyakkendőben szerepet játszik, hanem amikor azt hiszi, nincs a közelében senki igazán fontos. Az ember ugyanis nem a tárgyalóasztalnál mutatja meg önmagát, hanem akkor, amikor úgy véli, büntetlenül lenézhet valakit.
– Ő Erzsébet – mondta Gábor kimért hangon. – Részt vesz az ülésen.
– Milyen minőségben? – Zoltán a mandzsettagombját igazította, továbbra sem méltatva engem egy pillantásra. Az órája jó darab volt, legalább hárommillió-kétszázezer forintot érhetett. Értek az órákhoz: a miskolci beszállítónknak is ilyen volt, három éven át dicsekedett vele, mielőtt végül eladta. A mandzsettagomb ezüst, az öltöny pedig nyilván méretre készült; elég volt megnézni, hogyan feküdt a szövet a vállán.
– Tanácstagként – felelte Gábor.
Zoltán erre azonnal elvigyorodott. Szélesen, magabiztosan, mintha máris házigazda volna. Hátradőlt a székében, és végigpásztázta a termet: négy férfi az asztalnál, az igazgatótanács tagjai, Krisztina a laptopjával, és én. Egy nő a sarokban, mappával az ölében.
– Akkor tisztázzunk valamit – fonta össze az ujjait az asztalon. – Komoly dolgokról fogunk beszélni. Pénzről, stratégiáról, tulajdonrészről. A titkárnő inkább menjen ki. Semmi személyes.
Csend lett.
Krisztina rögtön felkapta a fejét a képernyőről. Éreztem, ahogy megfeszül az egész teste, pedig négy székkel ült arrébb. Fiatal volt még, lobbanékony. Hét éve gyakornokként került hozzám, mostanra pénzügyi igazgató lett. Tudtam, hogy válaszolna. Egészen biztosan. De elég volt ránéznem, és Krisztina hallgatott.
Én közben az ablakon túlra néztem. Az udvar másik oldalán ott állt az üzemünk második épülete, a tejfeldolgozó. Majdnem húsz éve azon a helyen csak egy üres betonváz volt: tető nélkül, padló nélkül, egyetlen vezetékcső nélkül. Családi támogatásból és nyolcmillió forint kölcsönből vettem meg. A falakat saját kezemmel gletteltem. Az első tejbeszállítóval is én alkudoztam, gumicsizmában állva a farmhoz vezető sártengerré ázott úton. Ma háromszáznegyven ember dolgozik ebben a gyárban, és mindegyiküket név szerint ismerem.
Ez az ember pedig, a többmilliós órájával, az imént titkárnőnek nevezett.
Felé fordítottam a fejem.
– Folytassa – mondtam nyugodtan. – Meghallgatom.
Zoltán homloka egy pillanatra összerándult, aztán csak vállat vont, és újra Gábor felé fordult. Apróság. Egy nagyszájú titkárnő. Három másodperc múlva már el is felejtette.
– Rendben. Akkor térjünk a lényegre.
Három hónapon át egyeztettünk az alapjával. Pontosabban Gábor vitte a tárgyalásokat, az én kérésemre. Így egyszerűbb volt. Ha egy férfi telefonál, és azt mondja, vezérigazgató, másnapra időpontot kap. Ha viszont egy nő hív fel valakit azzal, hogy ő a tulajdonos, többnyire azonnal ezt kérdezik tőle: „Beszélhetnék valakivel a vezetőségből?”
Tizennyolc éve hallgatom ugyanezt, csak mindig más csomagolásban. A beszállítók így kezdik: „Férje van?” A bankoknál ez a változat járja: „És ki hozza önöknél a döntéseket?” Az adóhatóságnál, amikor személyesen mentem be, egyszer azt mondták: „Kisasszony, hívja ide a főnökét.” Hozzászoktam? Dehogy. Csak megtanultam megkerülni, mint a folyót: nem szemben vele, hanem mellette haladva. Úgy gyorsabb.
Gábor bekapcsolta a kijelzőt. Diák, növekedési görbék, számok jelentek meg. Az előző évi árbevételünk egymilliárd-hatszáznyolcvanmillió forint volt, a nyereséghányad tizennégy százalék. Egy vidéki tejüzem esetében ez kifejezetten erős eredmény. Már három országos lánc polcaira bekerültünk: túróval, kefirrel, tejföllel, mindennel természetes alapanyagból. Minden receptet személyesen hagyok jóvá, és ennyi év alatt egyetlen döntésemet sem bántam meg.
Zoltán közben a telefonját pörgetve hallgatott. Tíz perc után felemelte a kezét.
– Álljunk meg. Ezt már láttam. Beszéljünk a lényegről: mennyit kérnek a részesedésért?
– Nem tulajdonrészt adunk el – mondta Gábor. – Befektetést vonnánk be egy új ultrapasztőröző sorhoz. Az összeg hétszázhúszmillió forint.
– Mekkora százalékért?
– Tizenötért.
Zoltán hangosan felnevetett, úgy, hogy betöltötte vele az egész tárgyalót. Hátravetette a fejét, és kivillantak a feltűnően fehér fogai.