Az ajtócsengő éles hangja hasított bele a levegőbe.
A küszöbön Ilona Ivanovna állt, a felettünk lakó szomszédasszony. Szigorú elveiről volt híres, és arról, hogy olyan hallása van, mintha a falak sem jelentenének számára akadályt.
— Mária, hát te meg miért ordítozol úgy, hogy az egész lépcsőház zeng tőled? — kérdezte, és különösebb meghívás nélkül már be is lépett az előszobába. — A plafonon keresztül is hallom, hogyan gyötröd ezt a lányt. Nézz már rá! Fehér, mint a fal, alig áll a lábán. Tudod te egyáltalán, hány órát töltenek talpon a kórházban? Legyen már benned egy kis szégyenérzet, öregem!
Mária Szergejevna hirtelen elhallgatott.
Ilona Ivanovna szava a házban törvénynek számított. Negyven évet húzott le az iskolában igazgatóhelyettesként, és olyan hangon tudott rendre utasítani bárkit, hogy még a legpimaszabb szülők is megszeppentek előtte.
— Mi csak… családon belül… — motyogta Mária Szergejevna, most már jóval halkabban.
— Családon belül? — csattant fel a szomszédasszony. — Az azt jelentené, hogy amíg a háziasszony műszakban van, ti felmostok, rendet tesztek, vacsorát főztök. Nem azt, hogy rátelepedtek, mint a vérszívók. Eszter, kislányom, menj, feküdj le egy kicsit. Maguk pedig indulás haza, de gyorsan, mielőtt felhívom a körzeti megbízottat csendháborítás miatt.
A vendégek kapkodva kezdtek készülődni, de minden mozdulatukból sértett düh áradt.
Júlia teátrálisan sóhajtozott, Gábor valamit morgott az orra alatt, Mária Szergejevna pedig olyan pillantásokat vetett rám, mintha személyesen én gyújtottam volna fel a házát.
Amikor végre becsukódott mögöttük az ajtó, a lakásra szinte fülsiketítő csend nehezedett.
Balázs az ablak mellett állt, karba font kézzel.
— Most elégedett vagy? — kérdezte fagyos hangon. — Mindenki előtt megaláztál. Anyám most egy hétig sírni fog.
— Balázs, jól figyelj arra, amit mondok — ültem le a székre, mert a lábam már nem tartott meg. — Két lehetőséged van. Vagy végre a férjem leszel, aki mellettem áll, nem pedig anyád kis segédtisztje, vagy mész utánuk. Én többé nem nyelek le mindent. És nem leszek többé kényelmes, csendes feleség.
A következő napokban alig váltottunk egymással néhány szót.
Balázs úgy mozgott a lakásban, mintha ködben járna. Hazajött a munkából, némán megette azt az ételt, amit már csak kettőnkre főztem, aztán belebújt a telefonjába. Éreztem, hogy egyre szélesebb szakadék nyílik köztünk, mégis különös módon nem féltem. Inkább nyugalom volt bennem. Rideg, tiszta nyugalom.
Pénteken a kollégáim elhívtak egy kávézóba. Nem nagy ünneplésnek szánták, csak meg akarták köszönni egymásnak, hogy sikeresen átvészeltük az osztály ellenőrzését.
Először nemet akartam mondani, aztán meggondoltam magam. Elég volt abból, hogy négy fal között ülök, és arra várok, vajon a férjem hajlandó-e emberszámba venni.
A kávézóban találkoztam Andrással.
Néhány hete érkezett hozzánk aneszteziológusként, és szinte azonnal megtaláltuk a közös hangot. Szakmai esetekről beszélgettünk, nevettünk a vezetőség képtelen utasításain, és hosszú idő után először nem szolgának éreztem magam, hanem embernek. Kollégának. Valakinek, akinek a véleménye számít.
— Eszter, maga igazán különleges — mondta András, amikor kikísért a taxihoz. — Rengeteg erő van magában, de a szeme borzasztóan fáradt. Pihenjen többet. Nekünk élve és egészségesen van szükségünk magára.
Amikor hazaértem, Balázs a konyhában várt.
Az arcát eltorzította a féltékenység.
— Hol jártunk? És kivel szórakoztunk ilyen jól? — támadt rám már az ajtóból. — Anyám telefonált. Azt mondta, látott téged valami pasival a kávézó előtt. Gyorsan találtál magadnak utánpótlást!
— Anyád ezek szerint bokrok mögött teljesít megfigyelőszolgálatot? — kérdeztem közömbösen, és elmentem mellette. — Egy kollégám volt. És jogom van úgy tölteni az időmet, ahogy szeretném.
— A feleségem vagy! — üvöltötte, és ököllel az asztalra csapott. — Neked itthon kellene ülnöd, nem aneszteziológusokkal mászkálni!
— Én neked semmivel sem tartozom, Balázs. A tartozás az, amit az ember felvesz, aztán nem ad vissza. És ha már tartozásokról beszélünk…
Nem tudtam befejezni.
Hosszú, türelmetlen csengetés szakította félbe a mondatomat. Az ajtóban Mária Szergejevna állt. Mindkét kezében hatalmas táskát szorongatott, az arcán pedig az a jól ismert, mártíri kifejezés ült: ő itt az áldozat, mindenki más pedig kegyetlen hóhér.
— Elég volt — jelentette ki, és ellentmondást nem tűrően belépett a lakásba.