— Addig gyötörtétek szegény anyátokat, míg idáig jutott! — csapta le Mária Szergejevna a táskákat az előszobában. — Eladták a lakásomat, az ingatlanosok átvertek, most nincs hová mennem. Nyárig itt maradok nálatok, amíg az ügyvédek kibogozzák ezt az egészet. Balázs, ne bámulj már, segíts behozni a csomagokat!
Megdermedtem.
Már megint?
— Egy pillanat — léptem elé, elállva az útját. — Mária Szergejevna, milyen lakást adtak el? Harminc éve abban él, minden papír a maga nevén van!
— Hát így történt! — tárta szét a karját, és olyan teátrális zokogásba kezdett, mintha színpadon állna. — Segíteni akartam Rékának, az unokahúgomnak az első befizetésben, aláírtam valamit, nem néztem meg rendesen… Jaj, kislányom, kész tragédia! Balázs, te meg mit állsz ott? Az utcán hagynád az anyádat?
Balázs már mozdult volna a táskák felé, én azonban egy centit sem engedtem.
Valami belül azt súgta: ez az egész messziről bűzlik.
— Balázs — fordultam a férjemhez. — Rékának honnan lett pénze önerőre? Hiszen tudtommal sehol sem dolgozik.
— Hát… — Balázs elakadt, és a füle tövéig elvörösödött. — Anya, talán ezt most nem kellene…
— Dehogynem, most! — vágta rá Mária Szergejevna, mintha eldöntötte volna, hogy mindent egy lapra tesz fel. — Eszter úgyis megtudja. Balázs két éve felvett egy hitelt. Kétmillió forintot. Nekem. „Sürgős kiadásokra.” Odaadtuk Rékának, Balázs pedig szépen, csendben törleszti a prémiumából. Úgyhogy ne játszd itt az ártatlant, Eszterkém! Közös a lakás, közösek a gondok is!
Egy pillanatra mintha megbillent volna alattam a padló.
Kétmillió. Két teljes éve. Amíg én minden forintot félretettem a felújításra, amíg a szétjárt csizmámat hordtam tovább, a férjem a hátam mögött fizette az anyja és a rokonsága szeszélyeinek árát.
— Kétmillió forint? — a hangom olyan halkan szólt, hogy magam is alig ismertem rá. — Balázs, ez igaz?
Nem felelt.
Csak a padlót nézte.
Ez a hallgatás mindennél hangosabb vallomás volt.
— Igen — préselte ki végül. — Anyának kellett. Megkért, hogy ne mondjam el neked, mert tudta, hogy elleneznéd. De én keresem meg azt a pénzt! Jogom van eldönteni, mire költöm!
— A te pénzed? — léptem közelebb hozzá. — Együtt osztottuk be a havi kiadásokat. Együtt terveztük a nyaralást, amiről tavaly lemondtunk, mert állítólag „nem fért bele”. Pedig belefért volna, Balázs. Csak te inkább nekik adtad.
— Ugyan már, ne csinálj ekkora cirkuszt! — szólt közbe Mária Szergejevna, és már úgy nyitogatta a hűtőt, mintha mindig is itt lakott volna. — Nagy ügy, egy hitel. Legalább Réka most Debrecenben rendesen el van helyezve. Te meg, Eszter, ne visíts. Ha sokat pattogsz, Balázs még tényleg faképnél hagy. Aztán kinek kellesz majd elvált nőként, a betegségeiddel meg a kórházi kacatjaiddal együtt?
Ebben a pillanatban a még nyitva álló ajtón ismét belépett Ilona Ivanovna.
Olyan arccal érkezett, mintha ő lenne a legfelsőbb bíróság elnöke.
— Mária, te már teljesen elvesztetted a józan eszedet — mondta csengő hangon a szomszédasszony. — Az előbb találkoztam a bérlőiddel az udvaron. Egy fiatal párral, akiknek fél évre előre kiadtad a lakásodat havi százhatvanezer forintért. A pénzt zsebre tetted, aztán ideköltöznél a fiad nyakára?
Olyan csend zuhant a lakásra, hogy a konyhai óra ketyegése is élesen hallatszott.
Mária Szergejevna arca pillanatok alatt kifakult, mintha minden vér kiszaladt volna belőle.
— Miféle… miféle bérlőkről beszélsz? — dadogta. — Ilona, te félrebeszélsz…
— Én ugyan nem beszélek félre, a lány anyjával egy rendelőbe járok! — csapott le rá a szomszédasszony. — Te, Mária, azt találtad ki, hogy a kiadásból is pénzt csinálsz, közben pedig ingyen kosztért-kvártélyért beköltözöl a fiadhoz, amíg a menyed megszakad a munkában. Balázst meg azzal a hitellel úgy megvezetted, mint egy gyereket. Az a pénz nem Rékához került, hanem a te bankbetétedre, kamatozni. Mindent tudok, Mária. Itt nálunk senki nem tud sokáig titkolózni.
Balázsra néztem.
A tekintetében olyan méretű árulás tükröződött, amelyet láthatóan képtelen volt azonnal felfogni. Lassan az anyja felé fordult.
— Anya? — remegett meg a hangja. — Azt mondtad… azt mondtad, Rékát behajtók fenyegetik. Azt mondtad, hogy ez sorsdöntő.