— Anna, hozd már be a meleg ételt! — hallatszott Gábor hangja az asztal felől.
Anna lassan feltápászkodott. A padló egy pillanatra úgy megindult alatta, mintha elcsúszott volna a lába alatt az egész lakás, és csak azért nem esett el, mert még időben megkapaszkodott a szék támlájában.
— Mi van már megint? — kérdezte a férje ingerülten. — Csak ezt ne kezdd el.
És akkor valami benne végleg megrepedt. Nem látványosan, nem drámai nagyjelenettel, nem kiabálva. Egyszerűen csak elérkezett az a pont, ahol tovább már nem lehetett. Anna végignézett az asztalon ülőkön, a zsíros salátákon, az elégedett anyósa arcán, a vendégeken, aztán Gáboron, aki még ebben a pillanatban sem aggodalommal nézett rá, hanem bosszúsággal, mintha ő volna az ünnepet megzavaró kellemetlenség. Aztán saját magát is meglepve visszaült a székre, és sírni kezdett. Először halkan, szinte nesztelenül, majd a könnyek egyszer csak feltartóztathatatlanul ömleni kezdtek belőle: csúnyán, görcsösen, igazán.
Az asztal körül dermedt csend ereszkedett mindenkire.
— Te jó ég… — motyogta zavartan Júlia.
Erika tért magához elsőként.
— Na tessék, kezdődik — csattant fel. — Csak hogy a vendégek előtt szégyent hozzon ránk.
Anna ráemelte könnyes tekintetét, és hosszú évek óta először nem érzett szégyent. Semmit nem érzett, csak valami rettenetes, kimerítő ürességet. Később, még aznap este, véletlenül meghallott egy beszélgetést, amely után már képtelen volt ugyanazzal a szemmel nézni a férjére.
Estére a lakás végre lassan kiürülni kezdett. A rokonok hangosan készülődtek az előszobában, csizmákat húztak, állva ettek még egy-egy falat tortát, és egymásnak ígérgették, hogy „majd valamikor meg kell ismételni”. Erika, aki elfáradt ugyan, de láthatóan elégedett volt a születésnapi összejövetellel, már kedvesebb hangon beszélt a távozókkal, sőt többször is megjegyezte, hogy „végül minden méltó módon sikerült”, mintha nem is családi ünnepről lett volna szó, hanem egy jól lezárt ellenőrzésről. Anna alig fogott fel valamit a beszélgetésekből. Az asztalnál történtek után már nem érdekelte, ki mit gondol róla. Gépszerű mozdulatokkal szedte össze a tányérokat, rakta őket a mosogatóba, és csak egyetlen vágya maradt: hogy mindenki menjen el végre.
A feje szét akart hasadni. A láza mintha még magasabbra szökött volna, az arca égett, miközben a keze jéghideg volt. De nem ez volt a legrosszabb. Odabent valami sűrű, nehéz üresség terült szét benne, olyan ragacsos és nyomasztó, mint a decemberi latyak. Amikor az utolsó vendég mögött is becsukódott az ajtó, Gábor bosszúsan kifújta a levegőt, majd elkezdte összeszedni az üres üvegeket az asztalról.
— Hát ez remek volt — morogta. — Szép kis műsort rendeztél.
Anna szó nélkül pakolta egymásra a tányérokat.
— Hallod te egyáltalán, amit mondok?
— Hallom.
— Muszáj volt az emberek előtt bőgni?
A tányért kissé erősebben tette le a mosogatóba, mint szerette volna. A porcelán tompán megcsörrent.
— Neked muszáj volt már reggel óta ordítani velem?
Gábor úgy nézett rá, mintha valami teljes képtelenséget hallott volna.
— Istenem, már megint ez… Én csak szóltam, hogy kelj fel. Ebből most tragédiát kell csinálni?
Anna nem válaszolt. Hirtelen valami sokkal ijesztőbbet értett meg, mint amire számított: Gábor tényleg nem fogta fel, hogy rosszat tett. Nem megjátszotta magát, nem védekezett, nem magyarázkodott. Valóban természetesnek tartotta az egészet. Ekkor Dóra lépett ki a szobájából, a fejhallgató a nyakában lógott.
— Anya, menj már lefeküdni — mondta csendesen. — Én elmosogatok.
— Nem kell — vágta rá automatikusan Gábor. — Inkább a leckéddel foglalkozz.
Dóra lassan az apja felé fordult.
— Alig áll a lábán, ha nem tűnt volna fel.
— Jaj, hagyjuk már. Ne fújd fel.
Dóra szólni akart valamit, de az anyjára nézett, és inkább elhallgatott. Csak összeszorította a száját, aztán visszament a szobájába.
Fél óra múlva Anna valahogy eljutott a hálószobáig, ruhástul zuhant rá az ágyra, és lehunyta a szemét. A konyhából Gábor és Erika hangja szűrődött be. Az anyósa „segíteni” maradt rendet rakni, bár tőle többnyire több zaj származott, mint valódi segítség. Anna először nem figyelt rájuk. Csak feküdt, és érezte, ahogy lüktet a feje. Aztán egyszer csak meghallotta a saját nevét.
— Ellustult — mondta Gábor fáradt, ingerült hangon. — Régen még normális volt.
— Hát persze, hogy ellustult — kapott rá azonnal Erika. — Te lettél túl engedékeny. A nőket nem szabad elkapatni.
Anna mozdulatlanná dermedt.
— Ugyan, hol vagyok én engedékeny… — horkant fel Gábor. — Már egy szót sem merek szólni neki. Rögtön jön a tragédia.
— Azért, mert túl sokat megengedtél neki. Először az a nevetséges karrierje, aztán az otthoni munka. Egy nőnek a családjával kell törődnie, nem egész nap a gép előtt ülni.
— Miféle munka az… Aprópénz.
Anna lassan kinyitotta a szemét. Aprópénz. Hirtelen eszébe jutott, amikor két évvel korábban éppen az ő keresete mentette meg őket, miután Gábort elküldték a szervizből. Emlékezett, hogyan vállalt éjszakánként pluszmunkákat, hogyan fizette a hitelt, hogyan hazudta Dórának, hogy „apa most csak átmenetileg pihen”.
— A legfontosabb, Gáborkám, hogy ne engedd a nyakadba ülni — folytatta Erika. — A mai nők nagyon gyorsan elpimaszodnak. Egyszer mutatsz gyengeséget, és véged.
Anna a plafont bámulta, és érezte, ahogy belül valami lassan porladni kezd. Nem is fájt igazán. Inkább olyan volt, mintha egy régi ház omladozna benne, amelyben túl sokáig lakott. Váratlanul bevillant egy emlék. Dóra akkor mindössze három hónapos volt. Anna szinte egyáltalán nem aludt, a kislány éjszakánként sírt, alig volt teje, ő maga pedig úgy járt-kelt a lakásban, mint egy árnyék. Egy különösen nehéz éjszaka után reggel elaludt a konyhaasztalnál ülve, és Erika hangjára riadt fel: „A mi időnkben a nők nem estek szét egyetlen gyerek után.” Anna akkor a kimerültségtől sírva fakadt, Gábor pedig csak fintorgott: „Na, most már elég a nyafogásból.”
Miért tűrte ezt ennyi ideig? A kérdés most először jelent meg benne ilyen tisztán, hangosan, kifogások nélkül. Korábban mindig volt rá válasza: a családért, a gyerekért, a békesség kedvéért, mert „mindenki így él”. De most ezek a magyarázatok egyszerre üresnek, használhatatlannak tűntek. A konyhában megcsörrent egy csésze.
— Emlékszel, milyen volt régen? — nevetett fel halkan Erika. — Mindig igyekezett a kedvedben járni. Sütött, főzött, csinosan várt haza.
— Hát… akkor még másféle nő volt — felelte Gábor.
Anna torkában valami súlyos gombóc nőtt. Nem könny volt ez, hanem sérelem. Az a régi, sok éve hordozott keserűség, amelyet mindig egyre mélyebbre gyömöszölt magában. Eszébe jutott, hogyan mondott le az előléptetésről a család miatt, hogyan adta el a nagymamája vidéki házát, hogy Gábor műhelyt nyithasson a barátjával, hogyan állt a tűzhely mellett már egy héttel a császármetszés után, mert „egy férfinak rendes étel kell”. És senki sem kényszerítette nyíltan. Csak minden alkalommal éreztették vele: egy jó feleség pontosan így viselkedik.
Anna lassan felült az ágyon. A mellkasában egyszerre lett forró és nehéz. Az ajtó mögött Gábor már az anyjával nevetett valamin, könnyedén, nyugodtan, mintha nem lettek volna könnyek, nem lett volna láz, nem lett volna ez a borzalmas nap. És abban a pillanatban Anna még valamit megértett: ha most azonnal eltűnne, egy hét múlva hozzászoknának. Erika találna valaki mást, akit hibáztathat, Gábor pedig panaszkodna az ismerőseinek a „hisztis feleségéről”. Az élet menne tovább. Csakhogy ő maga már nagyon régóta nem volt jelen ebben az életben.
Késő este, amikor Erika végre elment, Gábor benézett a hálóba.
— Eszel valamit?
— Nem.
— Te tudod. Aztán megint kezelhetjük a gyomrodat.
Már indult volna kifelé, amikor Anna hirtelen megszólalt:
— Holnap nem főzök semmit.
Gábor visszafordult.
— Ezt hogy érted?
— Úgy, ahogy mondtam. Rosszul vagyok.
Néhány másodpercig némán bámulta, majd rövid, rosszindulatú nevetés szaladt ki belőle.
— Na persze. Teljesen elszemtelenedtél.
És Anna ekkor, hosszú évek után először, válaszolt neki:
— Nem vagyok a cseléded.
A mondat után olyan csend lett, hogy szinte félelmetesnek hatott.
A következő napokban különös némaság telepedett a lakásra. Nem békés csend volt ez, hanem feszült, nehéz, mint egy áram alatt lévő vezeték. Anna mondata után Gábor mintha bevehetetlen erődbe zárkózott volna. Nem kiabált, nem csapott nyílt jeleneteket, de ettől az egész még rosszabb lett. Röviden, szárazon, foghegyről beszélt vele, máskor pedig látványosan úgy tett, mintha Anna ott sem lenne. Anna most először vette észre, milyen hangos tud lenni a hallgatás. Reggel Gábor szándékosan csörömpölt a bögrékkel a konyhában, este teljes hangerőre kapcsolta a tévét, ha Anna belépett a szobába, elhallgatott, ha kérdezett valamit, úgy válaszolt, mintha már a puszta létezése is idegesítené.
— Kérsz vacsorát? — kérdezte tőle egyik este.
— Nem tudom. Úgy látszik, mostantól az ilyen kérdésekben is nekem kell döntenem.
Közben nem is rá nézett, hanem a telefonját bámulta. Régebben Anna azonnal mentegetőzni kezdett volna. Próbálta volna elsimítani a helyzetet, keresni a megfelelő szavakat, békíteni, tompítani. Most azonban nem maradt ereje ehhez. A betegsége lassan múlni kezdett, de odabent valami jeges kiüresedés maradt a helyén. Mintha először látta volna meg a saját életét a megszokott önáltatás nélkül.
A rokonok miatt még nehezebb lett minden. Erika természetesen nem hallgatott, és már a születésnap utáni napon megkezdődtek a telefonhívások.
— Annácska, miért gyötröd így a férjedet? — kérdezte Mónika néni olyan hangon, amelyben az együttérzés és az ítélkezés furcsán keveredett. — Tudod te, milyenek manapság a férfiak… Meg kell becsülni őket.
Aztán Gábor unokatestvére, Júlia hívta.
— Ugyan, minek csináltál ebből ekkora ügyet? Minden családban vannak viták. A lényeg, hogy az ember ne vigye ki a bajt a házból.
Este pedig üzenet érkezett Erikától: „Egy családot könnyű szétrombolni. Ahhoz nem kell sok ész.” Anna sokáig nézte a telefon kijelzőjét, majd egyszerűen lenémította. A legijesztőbb az volt, hogy régen ő maga is pontosan ugyanezeket mondta volna valakinek: tűrj, ne élezd ki, legyél okosabb, a férjed nem iszik, nem jár félre, hát mi kell még? Ezek a mondatok éveken át keringtek körülötte, mint a régi, agyonjátszott lemezek, és ő hitt nekik. Tényleg hitt bennük. Egészen addig a napig, amíg meg nem értette, hogy a „jó férj” nem attól jó, hogy nem veri a feleségét.
Dóra ezekben a napokban szinte egyáltalán nem beszélt az apjával. Egyszavas válaszokat adott, bezárkózott a szobájába, vacsorázni is csak később jött ki, amikor a többiek már befejezték. Ez Gábort egyre jobban dühítette.
— Szépen ellenem fordítottad a gyereket — vetette oda egyik este.
Anna felnézett a laptopjából.
— Én senkit nem fordítottam senki ellen.
— Persze. Minden csak úgy magától történt.
— Eszedbe jutott már, hogy ő is látja, mi zajlik itt?
Gábor hirtelen hátratolta a tányérját.
— Ugyan mit lát? Azt, hogy az apja megfeszül a munkában? Hogy én húzom ezt a családot?
Anna fáradtan megdörzsölte a halántékát.
— Egy családot nem lehet egyedül húzni, Gábor. Ez nem zsák a hátadon.
A férfi gúnyosan elmosolyodott.
— Milyen szépen beszélsz. A barátnőid tömték tele a fejed?
Anna nem felelt, de rögtön tudta, kire gondol. Krisztina valóban majdnem mindennap felhívta. Még az egyetemről ismerték egymást, bár az utóbbi években ritkán találkoztak. Gábor ki nem állhatta Krisztinát, és mindig úgy emlegette, mint „az elvált nőt, aki csak rossz hatással van másokra”.
— Teljesen kizsigerelted magad, Anna — mondta neki Krisztina néhány nappal korábban. — Amikor megláttalak a születésnapon, olyan voltál, mint egy árnyék.