Letettem a hívást, és Anna felé fordultam. A lányom arcán ugyanaz az aggodalom ült, amit én is éreztem, csak ő nem próbálta elrejteni.
— Nem fogja ennyiben hagyni — sóhajtott fel halkan.
— Próbálkozzon csak — vontam meg a vállam, bár belül még remegett bennem a düh. — A lakás az én nevemen van. A bírósági határozat nálam. Jogilag semmit sem tehet.
— És ha bosszút akar állni?
— Akkor megint megyünk a bíróságra. Erzsébet már előre megmondta: minden fenyegetést, minden zaklatást rögzíteni kell. Hívásokat, üzeneteket, tanúkat. Bizonyíték nélkül semmit, bizonyítékkal viszont mindent.
Anna odalépett hozzám, és szorosan átölelt.
— Anya, én nagyon büszke vagyok rád.
Ettől a néhány szótól jobban átmelegedett a lelkem, mint bármilyen pezsgőtől.
Eltelt egy esztendő. László nem mutatkozott többé. A hírek szerint Petrához költözött, ám a nő lelkesedése hamar alábbhagyott, amikor kiderült számára, hogy László semmiféle lakást nem tud a lába elé tenni ajándékba.
Én közben munkát vállaltam. Először egy iskolában takarítottam, később áthelyeztek a konyhára, szakács mellé kisegítőnek. Nem kerestem sokat, de a fizetés pontosan érkezett, a nyugdíjammal együtt pedig már tisztességesen ki lehetett jönni belőle.
Anna férjhez ment egy rendes, nyugodt természetű fiúhoz, Tamáshoz. Albérletet vettek ki nem messze tőlem, így gyakran benéztek hozzám egy teára, vacsorára vagy csak pár kedves szóra.
Egy alkalommal Anna mosolyogva kérdezte:
— Anya, sosem jutott eszedbe, hogy újra legyen valaki az életedben?
Elnevettem magam.
— Ötvennyolc évesen?
— Na és? Attól még fiatal vagy!
— Annám, én húsz évig éltem házasságban úgy, hogy közben boldogtalan voltam. Most végre szabad vagyok. És képzeld, így vagyok boldog. Nekem most ennél több nem kell.
— Akkor legalább egy macskát fogadj örökbe.
Ezen elgondolkodtam. Igaza volt. László világéletében ellenezte az állatokat a lakásban.
— Tudod mit? Lehet, hogy megteszem — bólintottam végül.
Egy héttel később már nálam lakott Ákos, a vörös kandúr. Szemtelen volt, lusta, folyton követelte a figyelmet, de olyan természetességgel költözött a szívembe, mintha mindig is ott lett volna.
Egy késő esti órán megszólalt a csengő. Az ajtóhoz mentem, belenéztem a kukucskálóba, és a levegő is bennem rekedt.
László állt kint. Részegen, borostásan, zavaros, vad tekintettel.
— Katalin! Nyisd ki! Beszélnünk kell!
— Menj el, László. Nincs miről beszélnem veled.
— Azt mondtam, nyisd ki! — ordította, és ököllel verni kezdte az ajtót.
Nem vitatkoztam. Elővettem a telefonomat, és felhívtam a körzeti megbízottat.
— Halló, István úr? Sokolova Katalin vagyok. A volt férjem itt áll az ajtóm előtt részegen, és be akar jutni.
— Indulok — felelte röviden.
Ezután hangosan, hogy László is hallja, odaszóltam az ajtón keresztül:
— Rendőrt hívtam.
— Menj a fenébe! — üvöltötte. — Ez az én lakásom! Húsz évig itt éltem!
— Itt éltél — mondtam nyugodtan. — De már nem itt élsz. Jobban jársz, ha eltűnsz, mielőtt a rendőr megérkezik.
Még néhány percig dörömbölt, káromkodott, aztán meghallottam, ahogy botladozva elindul lefelé a lépcsőházban.
István tíz percen belül megérkezett. Lászlónak addigra nyoma sem volt.
— Katalin asszony, önnek távoltartási végzésre van szüksége — mondta komolyan. — Olyanra, amely megtiltja neki, hogy akár a küszöbéhez közelítsen.
— Ezt hogyan lehet elintézni?
— Bíróságon keresztül. Gyűjtsön össze mindent: híváslistát, felvételeket, a szomszédok tanúvallomását, bármit, ami bizonyítja a zaklatást. Aztán be kell adni a kérelmet.
Másnap ismét felkerestem Erzsébetet.
— Elindítjuk az eljárást — bólintott az ügyvédnő. — Az ön esetében már szerepel a bírósági iratokban a családon belüli erőszak ténye. Ez nagyon erős érv lesz.
Egy hónappal később kézhez kaptam a végzést: László nem közelíthet meg ötven méternél jobban.
Újabb fél év telt el, és az életem lassan, de végleg a helyére került. Húsz év után először éreztem azt, hogy nem csak túlélni tudok, hanem levegőt venni is. Mélyen, félelem nélkül.
Egyik reggel éppen munkába készülődtem, amikor megcsörrent a csengő.
— Ki az?
— Futárszolgálat, virágküldemény.
Kinyitottam az ajtót. Egy fiatal fiú állt odakint, kezében nagy csokor fehér rózsával.
— Sokolova Katalin?
— Én vagyok.
— Ezt önnek küldték.
Zavartan vettem át a virágot. A csokorban apró kártya lapult. Ez állt rajta: „Köszönöm, hogy megtanítottál erősnek lenni. A lányod, Anna.”
Könnyek gyűltek a szemembe. Magamhoz szorítottam a rózsákat, és mosolyogtam.
Igen, elveszítettem húsz évet az életemből. De visszaszereztem azt, ami a legfontosabb: önmagamat. És visszakaptam a lányomat is, aki végre nem félt többé.
Ezért pedig még az a bizonyos fejhez vágott serpenyő is megérte.
Ákos dorombolva simult a lábamhoz. Lehajoltam, végigsimítottam vörös bundáján.
— Ennyi volt, Ákos — suttogtam neki. — Mostantól jól fogunk élni. Megígérem.
És ezt az ígéretet be is tartom. Egészen biztosan.