— Várj már! — hallottam még a túlsó oldalról.
De addigra az ajtó már becsukódott közöttünk. A zár száraz kattanással fordult a helyére. Nekidőltem az ajtófélfának, lehunytam a szemem, és hosszú idő óta először nem szorította össze semmi a mellkasomat.
Szabad voltam.
Húsz év után először éreztem azt, hogy a levegő valóban az enyém.
A per végül három hónapig húzódott. László ügyvédet fogadott, aki minden erejével azt próbálta bizonygatni, hogy a férjem jelentős összegeket tett bele a lakás felújításába.
— Mivel tudják ezt alátámasztani? — kérdezte a bírónő higgadtan.
— Vannak számlái! — vágta rá az ügyvéd.
— Tizenöt évvel ezelőtti tapétavásárlásról? — kérdezett vissza Erzsébet, az én jogi képviselőm. — Körülbelül tizenkétezer forint értékben?
— Az akkoriban drága tapéta volt! — erősködött a férfi.
— Amelyet a felperes saját kezűleg ragasztott fel — felelte Erzsébet rezzenéstelen arccal. — Erre tanúink is vannak.
És valóban voltak. A szomszéd, Judit néni, eljött a tárgyalásra, és világosan elmondta, hogy a felújítást én csináltam végig, miközben László többnyire ki tudja, merre járt.
— És a közüzemi díjak? — próbálkozott tovább László ügyvédje. — Azokat ki fizette?
— Eleinte fele-fele arányban — válaszolta Erzsébet. — Erről banki kivonatok állnak rendelkezésre. Az utóbbi három évben azonban kizárólag az ügyfelem rendezte a számlákat, mivel a férje a fizetését saját céljaira költötte.
— Miféle célokra? — csattant fel a másik fél.
— Éttermekre, ajándékokra a szeretőjének, alkoholra — sorolta fel Erzsébet nyugodt, már-már tárgyilagos hangon. — Minden tétel igazolható a bankkártya-kivonatokból.
László arca ekkor már sötétvörös volt. Az ügyvédje idegesen lapozgatta az iratokat, én pedig csendben ültem, és azt vettem észre, hogy minden egyes tárgyalási nappal könnyebb lesz bennem valami. Mintha a lelkemről lassan, rétegenként hámlana le a sok év alatt rám rakódott teher.
A legnehezebb pillanat mégis az volt, amikor Anna tanúként állt a bíróság elé.
— Kérem, beszéljen a családi körülményekről — kérte a bírónő.
Anna egy pillanatig sem habozott.
— Az apám bántotta az anyámat — mondta egyszerűen. — Rendszeresen. Hétéves koromtól kezdve egészen a közelmúltig. Megvannak még a gyerekkori rajzaim is, amelyeken ezt lerajzoltam.
— Micsoda?! — pattant fel László. — Anna, te megőrültél? Mit hordasz itt össze?
— Csendet kérek a tárgyalóteremben! — koppant a bírónő kalapácsa. — A tanú folytassa.
— Az apám anyagilag sem vett részt a nevelésemben — folytatta Anna hideg nyugalommal. — Mindent anya fizetett. A nyugdíjából, alkalmi munkákból, abból, amit éppen össze tudott szedni. Apa a pénzét magára költötte, meg a nőire.
— Kislányom, Anna! — próbált László hirtelen meghatódott apának látszani. — Hogy tehetsz ilyet velem?
— Könnyen — felelte a lányom, és a hangjában nem volt sem részvét, sem félelem. — Húsz évig rettegtem tőled. Elég volt.
Aznap a tárgyalás után László ügyvédje haladékot kért.
Néhány nappal később Erzsébet hívott.
— A férje hajlandó lenne egyezséget kötni — közölte.
— Miféle egyezséget?
— Lemond minden lakással kapcsolatos igényéről. Cserébe ön hozzájárul a bankszámlái zárolásának feloldásához, és nem követel külön kártérítést lelki sérelem miatt.
Elhallgattam, és végiggondoltam.
— A válás?
— Az mindenképpen megtörténik. Azt már nem vitatja.
— Akkor elfogadom — mondtam végül. — Nem kell a pénze. Nekem a szabadságom kell.
Amikor kézhez kaptam a válást kimondó okiratot, Anna kis ünnepséget rendezett otthon. Nem volt nagy felhajtás, csak mi ketten, egy üveg pezsgő és az a különös, könnyű csend, amelyet addig egyikünk sem ismert igazán.
— Anya, szabad vagy! — nevetett, miközben kibontotta az üveget.
— Igen — mosolyodtam el, és a papírra néztem. — Szabad.
Húsz év házasság egyetlen pecséttel lezárva.
— Nem bánod? — kérdezte Anna óvatosan.
— Mit?
— Hát… az éveket. Azt, hogy ennyi idő elment.
Belekortyoltam a pezsgőbe, és egy darabig nem válaszoltam.
— Nem — mondtam aztán. — Csak azt bánom, hogy nem léptem hamarabb.
— Miért nem tetted?
— Féltem. Azt hittem, egyedül nem bírom majd. Azt hittem, nélküle elveszek.
— És most? Bírod?
Körbenéztem a lakásban. Tiszta volt, rendezett, és végre kizárólag az enyém. Nem hasított bele részeg ordítozás az estébe. Nem rezzentem össze ajtócsapódásra. A békét nem törte szét senki jelenléte.
— Bírom — feleltem határozottan. — Sőt. Most kezdek igazán élni.
Ekkor megszólalt a telefonom. Ismeretlen szám villogott a kijelzőn.
— Tessék?
— Katalin asszony? — kérdezte egy férfihang. — Gábor vagyok, ingatlanközvetítő. Közös ismerősöktől kaptam meg a számát. Érdeklődnék, hogy a Kossuth Lajos utcai háromszobás lakás eladásán esetleg gondolkodik-e.
Összeráncoltam a homlokomat.
— Nem. Egyáltalán nem gondolkodom rajta. Mégis honnan veszi ezt?
— László keresett meg. Azt mondta, hogy önök eladnák az ingatlant.
— Lászlónak többé semmiféle rendelkezési joga nincs ehhez a lakáshoz — mondtam jegesen. — Elváltunk. Ha még egyszer megpróbálja az én tulajdonomat árulni, rendőrségi ügy lesz belőle.
— Értem. Elnézést a zavarásért.
Én pedig egy pillanatig csak álltam a telefonnal a kezemben.