Mintha valaki egyszerűen lekapcsolta volna a villanyt abban a szobában, amelyben én tizenöt éven át éltem.
– Kati, most már elég a sértődésből – szólalt meg végül Gábor, amikor nem bírta tovább a csendet. – Anya idős, megvannak a maga rögeszméi. De nem rosszindulatból mondta.
– Nem rosszindulatból? Éveken keresztül azt hajtogatta, hogy az a lakás a miénk lesz. Éveken át, Gábor. Most meg hirtelen Eszteré.
– Hát… Eszter is a lánya.
– Eszter tíz év alatt talán tizenötször ment el hozzá. Ünnepekkor. Süteménnyel, puszival, mosollyal. Én pedig minden héten ott voltam. Gyógyszerrel, bevásárlószatyorral, felmosóval.
Gábor nagyot sóhajtott.
– Katalin, mit vársz tőlem? Az ő lakása, az ő döntése.
– Azt várom, hogy beszélj vele. Hogy mondd el neki, mennyire igazságtalan ez.
– Úgysem hallgat rám. Ismered anyámat.
Ismertem. Anna mindig azt csinálta, amit a fejébe vett. A körülötte élők pedig alkalmazkodtak hozzá, mintha ez volna a világ rendje.
– Rendben – mondtam lassan. – Akkor én is meghozom a saját döntésemet.
– Miféle döntést?
– Majd megtudod.
Másnap nem mentem el az anyósomhoz. Tizenöt év alatt először.
Délelőtt tízkor megszólalt a telefonom.
– Katalinkám, merre vagy? Várlak.
– Anna, ma nem megyek.
A vonal túlsó végén néhány másodpercig néma csend volt.
– Hogyhogy nem jössz? És a takarítás? A bevásárlás?
– Szóljon Eszternek. Most már ő az örökös, akkor segítsen is ő.
– De Eszternek rengeteg dolga van! Ott a vállalkozása!
– Nekem meg családom van. Két gyerekem. Munkahelyem. És egy férjem, aki még az ingét sem tudja kivasalni magának.
– Katalin, ez zsarolás!
– Nem. Ez következetesség. A lakás Eszteré, a gondoskodás is legyen az övé. Egészen logikus, nem?
Letettem.
Gábor még aznap este megtudta. Az anyja sírógörcs közepette hívta fel.
– Kati, te megőrültél?! – rontott be a konyhába. – Anya zokog! Azt mondja, magára hagytad!
– Nem hagytam magára. Átadtam a stafétát. Eszternek.
– Miféle staféta?! Eszter vidéken lakik, legalább egy óra, mire odaér!
– Nekem másfél. Mégis jártam.
– De te már megszoktad! Tudod, hogyan kell bánni vele!
– Akkor Eszter majd beletanul. Elvégre a saját lánya. A vér nem válik vízzé, nem ezt szoktátok mondani?
Gábor lerogyott egy székre.
– Kati, ez kegyetlen.
– Kegyetlen? – fordultam el a tűzhelytől. – Az a kegyetlen, amikor valakit tizenöt évig használnak, aztán úgy félresöprik, mint egy koszos rongyot. Az a kegyetlen, amikor a menyt az egész rokonság előtt megalázzák. Az a kegyetlen, amikor elvárják a segítséget, de cserébe még annyi tiszteletet sem adnak, hogy embernek nézzék.
– De adott nektek dolgokat! Ünnepekkor ajándékot, néha pénzt is…
– Pénzt? Húszezer forintot karácsonykor? Tizenöt év alatt ez legfeljebb háromszázezer. Az a lakás meg nagyjából huszonnégymilliót ér. Érzed a különbséget?
Nem válaszolt.
– Gábor, nem azt kérem, hogy válassz köztem és az anyád között. Csak azt mondom, hogy én többé nem leszek ingyenes ápolónő egy olyan ember mellett, aki semmibe vesz.
– És ha történik vele valami?
– Akkor Eszter odamegy. Vagy te. Hiszen a fia vagy. Ugyanúgy vér szerinti család.
– Én dolgozom!
– Én is. Valahogy mégis mindig találtam rá időt. Te miért nem? Talán itt az ideje elkezdeni.
Az első hét telefoncsörgésekkel telt. Anna mindennap hívott: hol engem, hol Gábort, néha mindkettőnket egymás után.
– Katalinkám, én nem tudok egyedül boltba menni! Fájnak a lábaim!
– Rendeljen házhoz. Ma már minden üzlet kiszállít.
– De az drága!
– Olcsóbb, mint az üzemanyag, amit én tizenöt éven át elautóztam magához.
– Katalin, neked nincs szíved!
– Lehet. De gyorsan tanulok a legjobbaktól.