A második héten Eszter is beszállt.
– Katalin, ez már minden határon túlmegy – sziszegte a sógornőm, a hangja remegett a dühtől. – Anya mindennap nekem panaszkodik. Azt mondja, cserbenhagytad.
– Nem cserbenhagytam. Csak átadtam neked a helyemet.
– Miféle helyet?! Én vidéken lakom! Vállalkozásom van!
– Eszter, amikor anyád három éve tüdőgyulladással feküdt, két hétig nála aludtam. Elkértem magam a munkahelyemről, fizetés nélküli szabadságot vettem ki. Te egyszer jöttél el. Fél órára.
– Akkor épp egy fontos üzletem dőlt el!
– Nekem meg ott volt a családom. Mégis megoldottam valahogy.
– Ez nem ugyanaz!
– Persze. A te dolgaid fontosak. Az enyéim sosem voltak azok.
Eszter felhorkant.
– Te csak bosszút akarsz állni. A lakás miatt.
– Nem. Én csak visszaállítom az igazságos rendet. Aki örököl, az viselje a felelősséget is. Ez így természetes.
– Majd meglátjuk, ki jár rosszabbul!
Azzal rám vágta a telefont.
Egy hónappal később Anna elesett. Komoly baja nem lett: kijött a fürdőszobából, megcsúszott, és kibicsaklott a bokája. A felhajtás viszont akkora volt, mintha katasztrófa történt volna.
Gábor berontott hozzám a munkahelyemre.
– Katalin, anya kórházban van! Mennünk kell!
– Menj.
– És te?
– Én nem.
– De hát az anyámról beszélünk! Az én anyámról!
– Pontosan. A te anyádról. Nem az enyémről.
Úgy nézett rám, mintha most látna először.
– Ezt komolyan mondod? Egy idős asszony rosszul van, te pedig…
– Tizenöt évig ott voltam, amikor rosszul volt. Mellette, melletted, az egész családod mellett. Most elég.
– Katalin, ez embertelen!
– Embertelen az, amikor valaki másfél évtizeden át hűségesen szolgál, aztán nyilvánosan megalázzák. Na, az embertelen.
Gábor szó nélkül elment, csak az ajtó csapódása maradt utána.
Este komoran tért vissza. Lehuppant a kanapéra, és a telefonját bámulta.
– Eszter is bejött – mondta végül. – Először az orvosokkal veszekedett, aztán anyával. Azt mondta, anya direkt esik el, csak hogy mindenki vele foglalkozzon.
– És Anna mit szólt?
– Sírt. Azt hajtogatta, hogy senkinek sem kell. Hogy még a saját lánya sem hajlandó segíteni rajta.
– Érdekes. Amíg én segítettem, az magától értetődő volt.
Gábor rám emelte a tekintetét.
– Katalin, te megváltoztál.
– Nem. Csak nem játszom tovább.
– Mit nem játszol?
– Azt, hogy nem számít. Hogy nem bánt. Hogy bármit lenyelek, csak legyen béke a családban.
Tizenöt éven át félrenéztem. Félrenéztem, amikor anyád Esztert emelte piedesztálra. Amikor te hallgatással jóváhagytad. Amikor mindenki úgy kezelte a segítségemet, mintha kötelességem lenne.
Elég volt. Én is megérdemlem a tiszteletet. Nem a lakásért, hanem a munkámért. Azokért az évekért, amelyeket a te családodra adtam.
Gábor hosszú ideig nem szólt semmit.
– Anya azt mondta, átgondolja a végrendeletet. Ha visszamész hozzá.
Felnevettem.
– Visszamegyek, és aztán mi lesz? Egy év múlva újra meggondolja magát? Vagy öt év múlva? A következő születésnapján bejelenti, hogy mindent a szomszéd örököl?
– Megígérte…
– Anna ígéretei semmit sem érnek, Gábor. Erre végre rájöttem. Későn, de rájöttem.
Eltelt fél év. Anna gondozónőt fogadott maga mellé; kiderült, hogy vannak megtakarításai. Nem is kevés.
Eszter havonta egyszer megjelenik. Tortával, puszikkal, kedveskedéssel. Pont, mint régen.
Az anyósom engem azóta nem keres. Nem telefonál, ünnepekre sem hív.